Egy fillért nem fizettem érte, úgy dobta utánam az Apple. Ha már így alakult, meghallgattam.

Sose voltam U2-rajongó, pénzt valóban nem adtam ki egy termékükért sem, de így is hallottam számos lemezüket, talán az utolsó kettő kivételével mindet. Arra is emlékszem, hogy a U2 volt sokáig A Színvonalas Rockzenekar, kicsit lelkiismeret-furdalásom is volt, amiért nekem annyira nem jön be, de ez az érzés legkésőbb a Pop című lemez idejére eltűnt.

A U2 nyolcvanas évekbeli népszerűségében nagy szerepe volt az ír zenekar politikus hozzáállásának, puritán image-ének, amivel aztán élesen szembefordultak egy önironikus balkanyarral az Achtung Baby idején, de ez egyáltalán nem vette ki magát rosszul. A dolog a Zooropa és a Pop idején kezdett egyre fárasztóbbá és átlátszóbbá válni, és a U2 nemcsak, hogy átment Rolling Stonesba, még köröket is vert Jaggerékre sztónszizmusban.

Az új évezred már szégyentelenül a pénzkeresésről szólt, köszönhetően főleg az innovatív menedzsernek, Paul McGuinnessnek, aki tíz éve is összehozta egyszer a zenekart az Apple-lel, majd később megszervezte minden idők legjövedelmezőbb turnéját. Aztán tavaly nyugdíjba vonult, de nehogy azt higgye bárki is, hogy ez kicsit is lefékezné a U2-gépezetet, amely most újra az Apple-lel szövetkezett.

Annyi következménye azért lett McGuinness lelépésének, hogy ezúttal ingyen árulja a zenekar a lemezt, míg a korábbi menedzser ennek a harcos ellenzője volt. Most félmilliárd iTunes felhasználó kapta meg a lemezt, és egy hónapig nem is lehet máshogy hozzájutni legálisan. Immár tehát a U2 sem próbál úgy tenni, mintha a lemez nemcsak apropó lenne az újabb kaszálós turnéhoz.

Advertisement

Tökre egyet kell értenem kommentelőnkkel, Oxbowdeererrel, aki szerint ez "egy populáris lemez, új producerekkel, 50 év feletti faszik cseppet sem kísérletező, biztonsági albuma". Illetve azt is mondja, hogy "egy alapvetően amerikai piacra szánt Coldplay, Killers stb. klón. Egyértelmű, hogy ezek koncertre való zenék. Ott majd könnyező csajok, öregedő és öreg U2-fanok együtt fognak énekelni, vagy Bono szétkúrt hangja miatt inkább Bono helyett."

Annyit tennék hozzá, hogy ebben a lemezben a zene a legkevésbé fontos. Tizenegy szám, egyik sem alkalmas rá, hogy vonzza a nem U2-rajongókat, de becsülettel össze vannak rakva, nem is túl tenyérbe mászóak (még Bono éneke sem!), egyszerűen csak érdektelenek annak a nem lebecsülendő mennyiségű embernek, akiknek úgy került az iTunes könyvtárába kéretlenül, hogy maguktól eszükbe sem jutott volna letölteni.

Ez sokkal inkább marketingtermék, mint művészeti alkotás, amit elemezni kellene – lehet, hogy kicsit demagóg ez a megkülönböztetés, pláne, hogy a popzene mindig is üzlet volt, de amikor egy zenekar már meg sem próbál úgy csinálni, mintha fontos volna számára a zenélés, akkor azzal tényleg úgy is kell bánni. Akkor is, ha rutinból jobb dalokat tudnak összerakni, mint nem egy aktuális sikerzenekar.

Advertisement

A U2 lassan két évtizede megszűnt valódi zenekarként funkcionálni, valamennyi újabb lemezéről elmondható, hogy csak az amúgy nagyon is népes tábor számára releváns, másnak nem kell vele foglalkoznia. Előbb vagy utóbb a legtöbb zenekar óhatatlanul eljut erre a pontra, és a U2 kétségtelenül büszke lehet arra, amit előtte elért, de az utolsó tizenakárhány év egészen másról szól.

Ha fiatalon szeretted a U2-t, de már régóta nem érdekel, mit csinálnak, nem ez a lemez fog meggyőzni arról, hogy eddig tévedésben éltél volna.

Fotó: AP Photo/Marcio Jose Sanchez