Szakmailag csúnyán megelőzött Vlagyimir Putyin, ő ugyanis már írt cikket a New York Times-ba, én meg még nem. Okés, csak véleménycikk, de akkor is. Bürokratastílus, unalmas próza, pont ezt vártam egy volt KGB-stől.

A szíriai konfliktusról írt publicisztikát a XXI. század legizmosabb felsőtestű despotája. Már a felütés kikészíti az embert, pont olyan, mint amikor a Néphadsereg politikai tisztjei beszélni kezdtek, vagy amikor egy magyar újságíró kérdez a sajtótájékoztatón. Az azonnali lényegre térés helyett gyorsan összefoglal pár, mindenki által ismert dolgot. Putyin leszögezi, hogy ő most éppen véleménycikket ír, amivel az amerikai népet szólítja meg, aztán irtó érdekesen mesél arról, hogy Amerika és Oroszország a történelem során néha jóban volt, néha meg rosszban.

De aztán csak ráfordul Szíriára, és kopogós, unalmas stílusban elővezeti az összes orosz közhelyet a világbékéről, az eszkalálódó konfliktusról, a szír ellenzékkel szövetséges terroristákről, az ellenzék által provokációból elkövetett harcigáz-támadásról. Komolykodó szájöblögetés egész, ha magában olvassa az ember, akkor automatikusan a lassú, tagolt politkushanglejtésben szólal meg a szöveg. Ami persze végtelenül képmutató, hiszen Putyin végig kedvenc politikai rendszeréért, a demokráciáért aggódik. Tartalmilag meg annyi jön ki a hosszas szózengetésből, hogy ne csináljon senki semmit, Aszad tárgyaljon az ellenzékkel, oszt csak lesz valami. Ez se rosszabb ötlet persze, mint a random bombázás, de a hosszas toroköblögetés után mégis többet vártam volna.