Reggel-délelőtt nem voltam netnél, aztán az elmúlt jó fél órában 5 különböző szöveg került gyors egymásutánban a szemem elé. Ezek hatására tolult fel bennem ez a rémisztő dilemma.

1. Bayer Zsolt: A dolgok állása 4.

Az ismert és népszerű szerző szerint lényegében háborús helyzet van, és előbb-utóbb kapnak a pofájukra a görény labancok – attól tartok, én is benne vagyok a halmazban, bár a fene tudja, hátha vannak enyhítő körülmények –, de addig is jobb lenne, ha Szijjártó Péter nem futsalosokkal töltené fel a minisztériumát, és Kósa Lajos sem utazna Új-Zélandra.

2. Debreczeni József: Agyafúrt rasszista vagyok

Az ismert gyurcsányista közíró – aki életének korábbi szakaszaiban antallista, majd orbánista is volt – hosszú cikkben védekezik a korábban ugyancsak a Galamuson elővett rasszizmusvád ellen. Debreczeni új könyvében azt merte állítani – ha jól értem –, hogy a magyar cigányság problémái szociokulturális természetűek is.

3. Marsovszky Magdolna: Debreczeni József, ne bántsd a cigányt!

Igen, Marsovszky Magdolna ebben a cikkben írja azt valóban, hogy DJ könyve minden várakozását alulmúlta, és ettől kétségbe van esve, mert mégiscsak a legdemokratikusabb politikai erő alelnöke írt előítéletes, szaknyelven szólva anticiganista vitairatot.

4. Kocsis Máté: A drog ugyanis életveszélyes

A 8. kerület sztárpolgármestere – akit Tarlós István természetes utódának tekint – felveti, hogy legyen rendszeres drogteszt politikusok, újságírók és 12-18 évesek számára. Állok elébe, pajtás, de szerencse, hogy már a kisebbik lányom is nagykorú, különben kénytelen lennék polgárilag kibaszottul engedetlennek lenni. Hát mégis, mi a bánatos istennyilát képzelsz, édes öregem?

5. CP: Szily, te tényleg ennyire hülye vagy?

A Hír Tv-sek mókás glosszát kanyarítottak arról, hogy nem a Google-ről tájékozódtak, amikor összekevertek két Nagy Emíliát. Kár, hogy miközben mindennek elmondják Szilyt – ez nem baj, ő sem fukarkodik a jelzőkkel, egyáltalán, a jelzőknek hála színesebb az élet, mint amilyen nélkülük lenne –, arról egy szót sem írnak, hogy mégis hogy kevertek össze két Nagy Emíliát.

Na ezek.

Szerintetek mennyire sok ez így egyszerre?

Én tényleg szeretem azt gondolni hosszú-hosszú ideje, hogy a politika többek közt arra is való, hogy a magukat különböző nézetek híveinek valló emberek – beleértve a politikusokat és az újságírókat, továbbá mindenki mást is, egészen a kőfaragókig és a balett-táncosokig – harsányan veszekedjenek egymással.

Már a Cinken is írtam, szívesen nézek erre az egész felhajtásra úgy, mint egy jelenségre, és gyakran és örömmel foglalkozom azzal, hogy kipiszkáljam a sok verbális szemét alól a lényeget. Hol sikerül, hol nem. Amikor a 90-es évek elején ment a médiaháború, meg amikor az első Orbán-kormány bukása után állítólag barátságok mentek tönkre és családok szét, meg amikor 2006 őszén rendes zavargások törtek ki Budapesten – nincs igazi európai város felgyújtott autók és könnygáz nélkül, ez az igazság, még ha talán cinikusan hangzik is –, mindig csak nagy szemekkel figyeltem, és bár megvolt a véleményem mindenről, úgy tartottam, ami történik, természetes, a politikai kultúra a dolgokkal karöltve megy a maga útján, mikor előre, mikor hátra, ilyen ez a történelem.

De most valahogy össze lettem zavarodva. Konkrétan ebben a percben/órában tényleg úgy érzem, kezdenek szétesni a dolgok itt. Hogy kurvára ideje lenne azt modani hirtelen, hogy hé, emberek, ami az utóbbi időben történt, amit tettünk és amit mondtunk, az mind vicc volt, nevessünk egy nagyot, és felejtsük el az egészet a picsába. Kezdjünk új lapot, új életet.

Különben úgy rábaszunk – ti is, mi is –, hogy sose mászunk ki többé a szarból.

Jó-jó, tudom, hogy nem lesz ilyen, ha meg is bolondultam, hülye azért nem vagyok. Folytassa mindenki bátran, mindjárt összeszedem magamat én is. Addig megyek, főzök egy borscsot.