Ezen gondolkodom kb. egy órája – mióta megdicsértem az Apple-paródiát –, bár persze nem folyamatosan, jól is néznénk ki. Hogy lélekben egy fűszerboltbuzi hipszter vagyok, az soha nem volt kérdés, csak az a baj, hogy alig vannak ilyenek. Meg semmiből sincsenek jók.

Igazából nem is csak egy órája mocorgott a fejemben a téma, hanem azóta, hogy Inkei megírta a mamutos – csak azért is egy m! – szupermarket tündöklésének, bukásának és újjászületésének a történetét. Az a helyzet, hogy számomra már csak származásomnál fogva is fontosak a boltok. Mégpedig azért, mert üres üzletek között nőttem fel, gyerekkorom nyarainak egy részét kenyérsorban állással töltöttem, és megesett, hogy tényleg semmi nem volt a polcokon halkonzerveken kívül. Úgyhogy egy magyaroroszági ABC a nyolcvanas évek közepén maga volt a tejjel-mézzel folyó kánaán, azokat a halaspultokat és vodkáspolcokat meg még mindig nem tudom értelmezni, amiket az utóbbi tíz-tizenöt évben épült kárpátaljai hipermarketekben látok alkalomadtán.

Ebből is látszik, el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a fogyasztás templomainak hívéből előbb óvatos szkeptikussá, majd harcias ellenséggé váljak. Bár ha jól belegondolok, tényleg csak kis időnek, és nem olyan soknak. Egykor még nagyon tudtam örülni a Blaha Lujza téri Julius Meinlnek és a Nyugati téri Kaisersnek, és nagyon sajnáltam, hogy mivel még nem volt autóm, csak nagyon ritkán sikerült eljutnom a törökbálinti Corába. Utóbbi volt az első hipermarketlánc itten, aminek okosan felépített és rendesen gondozott borválasztéka volt – de nemcsak ezzel verte a konkurenseket lazán-simán, hanem a halaival, a sajtjaival, a felvágottaival is. Meg a kulturált hangulatával. Különösen a fótit bírtam, képes voltam elmenni a kalászi mellett és átautózni a Megyeri hídon a túloldalra.

A gyűlöletet az Auchan és persze az IKEA ébresztette és szította fel bennem először. Tudom, hogy az IKEA nem hipermarket, hanem bútoráruház, de minden tekintetben ide tartozik. Szimbóleum. Amikor családi okokból IKEA-zásra kényszerülök, mindig az jut eszembe: nem értem, hogy a nyavalyába lehetnek ennek az országnak demográfiai problémái, amikor minden felnőttre legalább két-három gyerek jut. És úgy vonulnak a családok, mintha a Normafa és a János-hegyi kilátó között sétálgatnának, mennek az ösvényen, amit a gonosz svédek felrajzoltak nekik, andalognak, nézelődnek, meg-megállnak. Higgyétek el, hogy nem vagyok mizantróp – de az IKEA-ban egy pillanat alatt az leszek, és ezen még a húsgombócok sem tudnak segíteni.

Az Auchan a másik. Ő már az első áruházának nyitásakor felhergelt – történetesen a borral. Előre örültem, hogy nocsak, egy francia lánc, jön az aranykor. Erre mit találtam a polcokon? Tökéletes kuplerájt, káoszt és zűrzavart, nem borvidékek, hanem fajták (az amatőrség csimborasszója és nonplusultrája 2 in 1!) szerint összerendezett palackokat, olcsó lőréket fent, komoly presztízscuccokat lent. A másik a nálunk az árak a földön járnak szlogen: én sem vagyok krőzus, egyáltalán nem zavar, ha valami olcsó, de gyatra minőséggel nyomulni úgy, hogy nálunk fillérekért kapjátok meg, szegény magyarok, az deprimáló. A harmadik és legfontosabb pedig az, hogy éppen az Auchan rabolta fel az árván, gyámoltalanul, reménytelenül elbukott Cora maradványait.

Advertisement

Hát igen, a Cora összeomlása tette be az ajtót. Kimúlt előtte a Julius Meinl és a Kaisers is, de egyik sem vert fel akkora port a fogyasztói énem lelkében. Akkor valami összetört végérvényesen, és azt már az sem tudja helyrehozni, hogy jó a pékség a Lidlben, hogy szinte mindig lehet szüzet kapni az Intersparban, vagy hogy a rohadék Auchanban – évekig a közelébe sem mentem, de múltkor egyszer nem volt más lehetőség – kézműves sörök is felbukkantak.

Ezt már csak egyvalami tudná helyrehozni. Ha itt, a Rómain és szerte a városban egymás után nyílnának csodás kisboltok, csak tökéletes dolgokat árusítanának okos, felkészült kereskedők, fűszeresek, hentesek, halasak, pékek, és az emberek mindig vásárolnának náluk, elégedettek lennének, eltartanák őket, és mindenki boldog lenne.

Addig is, amíg ez összejön, megyek és veszek az óbudai piacon báránylapockát, tudok egy helyet, remélem, kapok, este vendégek érkeznek Kárpátaljáról.

Advertisement

A húst bedörzsölöm sóval, borssal, rozmaringgal, egyebekkel is, ami így eszembe jut, elhelyezem egy tepsiben, letakarom fóliával, 120-130 fokos sütőbe teszem, elvan magának négy-öt órát. Amikor már látszik, hogy majdnem kész, leveszem a fóliát, rápirítok, és örülök, hogy ezzel is megvolnánk. Puha szokott lenni, mint a vaj, és igen finom!