Már hónapok óta nem jelentkeztem új lemezajánlóval, jól le is maradtam, de most valamit pótolok. A hét lemezből öt nyárias, néha már a háttérzene határát súroló kellemeskedés, a maradék kettő viszont ellensúlyozásként igazi brit primitívség.

Tame Impala: Currents

Egy mondatban: A 2010-es évek vezető alternatív rockzenekara (valójában Kevin Parker egyszemélyes projektje, amely a koncertekre egészül ki zenekarrá) egy éles fordulattal nyárias, fehérfunkos szintipopra cseréli a pszichedelikus rockot.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Hát sajnos kevesebb ilyet tudok mondani, mint az előző kettőről. Önmagában nem lenne baj, hogy eltűntek a gitárok, de sajnos a dallamok és a dalok is háttérbe szorultak, pedig az indító Let It Happen szuper szám, de mintha Parker ezzel el is lőtte volna a puskaporát, és a maradék felettébb kellemes ugyan, de sokadik hallgatásra sem tud magával ragadni, és inkább tűnik langyos, nagy masszának. Ettől még tök jó így nyáron a háttérben a maga lusta, elszállós atmoszférájával, kiválik 2-3 szerethetőbb dal is, de hát többet vártam, na.

Legjobb számok: Let It Happen, Disciples, Reality In Motion.

Fogom-e még hallgatni: Hát ez az. Tulajdonképpen semmi komoly gond nincs ezzel a lemezzel, de egyszerűen nem látok rá okot, hogy évek múltán is elővegyem majd. Egyre inkább úgy érzem, hogy rövid az élet ahhoz, hogy kellemesen középszerű lemezekre pazaroljuk.

Jaakko Eino Kalevi: Jaakko Eino Kalevi

Egy mondatban: Egy finn villamosvezető szabadidejében franciásan nosztalgikus és álomszerű elektronikus popzenével hódít.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Valahogy úgy nyúl a nyolcvanas évek popzenéjéhez, legyen az szintipop vagy szaxofonos szoftrock, ahogy azt korábban az Air tette a hatvanas-hetvenes évek örökségével, így az eredmény egyszerre nosztalgikus, és felidézi azt a korszakot is, amikor ez a hangzás tűnhetett A Jövő Zenéjének. Nem véletlenül hasonlítják Ariel Pinkhez vagy John Maushoz, noha az övékénél nyilvánvalóan kellemesebb és nyugisabb zenét csinál, inkább az énekhang hasonlít. Egy kicsit Kalevi zenéje túlságosan is ártalmatlan és háttérzeneszerű, lehetne egy fokkal viccesebb vagy karakteresebb, de így se rossz, és mivel ez már a sokadik lemeze (bár az első olyan, amely nemzetközi figyelmet is kapott), lehet a jövőben még ennél is jobb.

Legjobb számok: Deeper Shadows, Night At The Field, Ikuinen Purkautumaton Jännite.

Fogom-e még hallgatni: Biztosan, remélhetőleg hosszú lesz még a nyár.

Hot Chip: Why Make Sense?

Egy mondatban: Az öttagú londoni zenekar több mint egy évtizede szállítja stabilan a minőségi, férfiasan érzékeny elektropopot, igazából komolyabb stílusbeli váltások vagy meglepetések nélkül, és aki az utóbbiakban reménykedne, az az új lemeznél is hiába teszi.

Mi az, ami jó ebben a lemezben: A Hot Chip most már elég komoly karriert mondhat a magáénak, legalábbis ennyi egyenletes színvonalú és sikeres lemezig kevés előadó jut el a 21. században. Az együttes most sem változtat a bevált recepten: kicsit erőteljesebb a hiphop/soul hatás, illetve most rendes dobossal dolgoznak, miközben a lényeg továbbra is a house, a szintipop és a funk sajátosan brit és kicsit geek elegye, bár nekem a nagyobb slágerek hiányoznak. De a nyárias, hátradőlős hangulat továbbra is megmarad, csak már nem akarják kirúgni a ház oldalát, helyette jó értelemben véve érett lemez az eredmény, még ha a második fele túlságosan szofisztikált is.

Legjobb számok: Huarache Lights, Started Right, Why Make Sense?

Fogom-e még hallgatni: Ezt se tudom elképzelni rossz időben, úgyhogy egy-két hónapja van.

Unknown Mortal Orchestra: Multi-Love

Egy mondatban: Az új-zélandi, de már Portlandben élő Ruben Nielson egyre népszerűbb, egyszemélyes pszich-pop zenekarának 3. lemezét egy fura, mindenkit-mindenkivel összekötő szerelmi háromszög felbomlása ihlette, és újabb példa az R&B felé nyitó rockzenészekre, de az övé .

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Nielson többnyire nem engedi sablonok közé szorítani magát, és a pszichedelikus jelleget sikerült megőriznie a fekete zenei hatások mellett is. A klasszikus soul, funk és diszkó elemek egész természetesen simulnak a világába, és neki egész jól áll a Prince wannabeség. Oké, nem mondom, hogy tökéletes a kísérlet, de az UMO egész sokat meg tud őrizni a korábbi, rockosabb önmagából is, és ahhoz képest, hogy mennyire untam az előző lemezt, ez komoly előrelépés. És akkor még nem is mondtam, hogy a lemez legszebb számában (Necessary Evil) Nielson papája kürtöl, méghozzá csodásan!

Legjobb számok: Extreme Wealth and Casual Cruelty, Necessary Evil, Puzzles.

Fogom-e még hallgatni: Időnként muszáj lesz.

LA Priest: Inji

Egy mondatban: A 2008-ban villámgyorsan fel-, majd eltűnő brit Late of the Pier énekese, Sam Dust hosszú ideig érlelt szólólemeze, amelyen Prince-hatást mutató remek popszámok váltják egymást nehezen emészthető kísérleti elektronikával.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Dust (a valódi neve egyébként Eastgate) a nullás évek végén egzaltált és nagyon tehetséges zenész/frontember benyomását keltve jelent meg a színen, és ezek szerencsére nem koptak el. Igaz, aki a Late of the Pier punk/glam/szintipop indíttatású zenéjét várja, csalódni fog: Sam Dust is már a soulos/funkos popban és a szobaelektronikában találta meg önmagát, ráadásul pont azt hozta a zenekarából, ami ott inkább zavart (a helyenként nyöszörgő énekhangot). Viszont amikor betalál, akkor nagyon: a kiforrott és letisztult Oino az év egyik legjobb popszáma, ezt ő se tudja megismételni, de azért van még pár jó dal a lemezen. Az instrumentális, semmibe bugyborékoló töredékeket viszont nem igazán tudtam megszeretni.

Legjobb számok: Oino, Night Train, Mountain.

Fogom-e még hallgatni: Egészben nem hinném, három-négy szám viszont marad a playlistben.

Sleaford Mods: Key Markets

Egy mondatban: A bunkó akcentussal énekbeszélő, társadalomkritikus szövegeket köpködő, 45 éves Jason Williamson és az alá posztpunkosan monoton alapokat pakoló Andrew Fearn duója ismét hozza a formát.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: A briteknél nagy hagyományuk van a hasonló akcentussal dumáló, kérlelhetetlenül társadalomkritikus, working class őrülteknek John Cooper Clarke-tól Mark E. Smithig, csakhogy a Sleaford Mods esetében nem valódi zenekar szolgáltatja ehhez az alapokat, és emiatt még a Streets is beugorhat róluk. A nottinghami duó tavaly futott be igazán, idén már a Prodigy és a Leftfield lemezein is ordítozik Williamson, de azért a legjobb még mindig az, amikor Fearn basszus-dob alapjai zakatolnak a zavaros kántálása alatt (bár néha énekelni is próbál). A Key Markets nagyjából ugyanazt hozza, mint a tavalyi lemez, talán ezért egy fokkal kevésbé tűnik frissnek, viszont kinek hiányzik egy kikupálódott Sleaford Mods?

Legjobb számok: No One’s Bothered, Cunt Make It Up, Tarantula Deadly Cargo.

Fogom-e még hallgatni: Igen, hátha kicsit többet értek a szövegekből, mert amit néha elcsípek, az általában vicces.

Slaves: Are You Satisfied?

Egy mondatban: Ezt a gitár, dob felállású duót már kiszemeltem az év elején is, és végre itt a lemez, pont olyan bunkó is, mint reméltem, igaz, a végére elég egysíkúvá válik.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az all-time mélyponton lévő brit gitárszíntéren már ez a nem túl eredeti, viszont szórakoztatóan prosztó punk rock is elég ahhoz, hogy várjam a bemutatkozásukat. És elég jó is, különösen az eleje, ahol egyszerű riffekre kiabálnak, főleg ezután a sok finomkodás után, amit a többi lemezen hallottam. Aztán a poén a lemez második felére kicsit fárasztó lesz, 37 percre biztos nem elég ez a koncepció, a dalok sem annyira erősek, de pont elég szám van, amit jólesik ordíttatni, ha ilyesmihez volna kedvünk.

Legjobb számok: The Hunter, Cheer Up London, Ninety Nine.

Fogom-e még hallgatni: Van az a kedélyállapot, amely egyenesen megköveteli!