Az van szerintem. Most, Magyarországon. Nem a szó szakkifejezésileg szoros értelmében – bár előbb-utóbb még úgy is lehet. Mert hát miért is ne lehetne, ha már egyszer mindent lehet?

Végül is ha Macedóniában bevezették a menekültek miatt – hogy szart sem értek vele, és pikkpakk feladták a harcot, más kérdés –, akkor a magyar kormánytól pláne nem várhatjuk, hogy megrettenjen a leghatározottabban határozott lépésektől.

A magyar kormány nem félt nemzeti konzultációt indítani. A magyar kormány nem félt plakátkampányt kezdeni. A magyar kormány nem félt kerítést építeni. A magyar kormány nem fél a hadsereg bevetését kezdeményezni. Még szerencse, hogy tűzparancs nem volt és nem is lesz. Az országos rendőrfőkapitány mondta, és ő nem beszélhet a levegőbe. (Bár vannak, akik nem bánnák, ha mégis lenne, úgyhogy elbizonytalanodtam egy pillanatra.)

De lássuk meg a mókásat is, mielőtt belehülyülünk a drámába: hát nem lenyűgöző az a könnyedség, ahogy a Fidesz alig pár óra alatt kicsavarta a Jobbik kezéből a hadsereget? Ezért kár volt habonyoznia Vona Gábornak. Csak azt az egyet nem tudom, hogy a Jobbik elhitte-e egy percig is vajon, hogy kommunikációs előnyre tehet szert ebben a témában bármivel?

Na jó, nemcsak ezt nem tudom – még sok minden mást sem.

Sokat merengtem az elmúlt hónapokban afelett – publikusan is –, hogy az utóbbi időben talán semmi sem hozta ki annyira a sodrukból az embereket, mint a menekültügy. Azt hiszem, nem kizárólag magamból indultam ki ezzel a következtetéssel – hogy én személyesen tavasszal még naponta-hetente kúrtam fel magam az újabb és még újabb fordulatok miatt, az önmagában nem társadalmi probléma –, hisz noha ismerek olyanokat igen közelről is, akiket semennyire sem foglalkoztat az ügy, a politika iránt érdeklődők mezőnye rég nem volt ennyire indulatos.

Majd figyeljétek meg, mi lesz itt ez alatt a poszt alatt is!

Hiába, nem könnyű mostanában megúszni az állásfoglalást. Nem könnyű megőrizni azt a híres – bár sokat szidott – szemlélődős pozíciót. Nem magától értetődő eljátszani az elemző elmét. De nem magától értetődő nem felüvölteni sem, hogy – mindenki bekaphatja!

Eddig megálltam valahogy, de most kikívánkozik. Egye fene: mindenki bekaphatja.

Jó, de miért mindenki? – kérdezhetitek. Azért, mert csak.

Amikor a balhé elkezdődött, még csak Orbán Viktorra és a Fideszre kiabáltam kígyót-békát. Joggal. Tartom. Nincs okom visszaszívni semmit. Erről a rendkívül állapotról, amiről beszélek, ami a fejekben és az idegekben van, elsősorban ő tehet. A menekültprobléma létezik, hülyének kell lenni – vagy Szanyi Tibornak –, hogy ezt kétségbe vonjuk. De ahhoz, hogy a fél ország megháborodjon, a kivont habonyárpáddal hadonászó Orbán Viktor is kellett.

Advertisement

Pedig milyen egyszerű. Amennyiben ez a népvándorlásnak nevezett menekülés, migrálás vagy akármi valóban a kétezertízes évek legdurvább jelensége Európában – tegyük fel, hogy az, a dolgok sűrűjéből nézve nem tudom megítélni, és erről sem csak én tehetek, hanem a sok hab és sár is –, akkor csak egyféleképpen szabadna hozzáállni: együtt, okosan, higgadtan.

Mi történt ehelyett? Jött a konzultációs genyóság és a többi kampánylépés, amiket ismertek. Mi lett a következménye: agresszíven üvöltöző politikusok és civilek tömkelege. Emlékeztek még arra, hogy kezdetben nem volt jobbos, akinek lett volna bőr a képén védeni a plakátkampányt?

Régi szép idők, haha. Most már van, annyi, mint égen a csillag. Mint réten a fűszál.

Az együttnek, az okosannak és a higgadtannak lőttek. Kampec neki.

Kiélezett helyzetben kétféle hozzáállás lehetséges. Vagy ide állsz, vagy oda. Vagy köpsz, vagy leköpnek. Egyik sem esik jól, ó, de szomorú. És nincs hely hátrébb lépni, mert nagyot köpnek.

Advertisement

Igen: Orbán Viktor és a Fidesz kezdte. Ez a miniszterelnök, a kormány és a párt történetének legtökéletesebb tematizációs akciója. Amiben végső soron mindenki segítette, aki felvette a kesztyűt. Ennek lett az eredménye, hogy nekem nyárra minden kék plakáttól hányingerem lett – konkrétan, fizikailag –, függetlenül attól, ki állította, vagy hogy milyen szöveget írtak rá.

Azt állítom ezzel, hogy inkább kussban kellett volna maradni? Nem reagálni, fedezékbe bújni, és hagyni, hogy átrobogjon felettünk a tank? Nem. Azt mondom, hogy fogalmam sincs, mit kellett volna csinálni. Azt mondom – megint –, hogy rendkívüli állapot van. Persze igen, azt is, hogy aki mozdul, az Orbán Viktor kétakkordos rockandrolljára táncol. Matt. Más néven szopás.

Mondom továbbá még, hogy annyi mindenki hazudik, hogy az egészen elképesztő. Mert az akcióval csak az azonos erejű reakció adekvát. Az is hazudik, aki terroristázik és fegyvereket emleget – erre lesz még mód később, a nemzetközi helyzet, mint ismeretes, fokozódik –, meg az is, aki csak a szomorú kisgyermekeket akarja látni és láttatni a tízezres tömegekben.

Advertisement

Az egyik legnagyobb probléma, hogy a rendkívüli állapotban lehetetlenné vált, hogy szétválasszuk a jelenséget és az embereket. Az, hogy a jelenséggel továbbra is, sőt egyre inkább kezdeni kell valamit, evidencia. Az, hogy az embereknek emberi bánásmódra és segítségre lenne szükségük, evidencia. Talán világos, hogy a két dolog egyszerre is igaz lehet.

Ám hiába az, ha a két igazságot képtelenség összehangolni most, és ez egy darabig így marad.

De van még valami. Az, hogy ez az egész egyáltalán nem magyar ügy. Nincs magyar megoldása. Együtt, okosan, higgadtan sem lenne – úgy is csak beszélni lehetne róla, már ha egyáltalán –, hisztisen, ostobán, köpködve pláne nincs. Nem segít sajta sem kerítés, sem határvadászkodás, sem hadsereg. Sem akció, sem reakció. Azokat az országokat, ahonnan ezek az emberek jönnek, szétkúrták, és amíg nem lesznek rendben, addig van utánpótlás. Lehet, hogy télen kevesebben jönnek majd, lehet, hogy ha már mindenki ideért, aki el mer indulni – mert elindulni az ígéret földjére, ahhoz bátorság kell –, akkor csökken a mozgásban lévők száma. De mindaddig, amíg nem lesz érdemes maradni, lesznek, akik felkerekednek. Aki meg már elindult, az a kerítéstől vagy a magyar katonák szúrós tekintetétől megrettenve sem fog visszamenni a gyilkosok közé.

Advertisement

Nem ismerem a megoldást. Egy-két dologról tudom, hogy nem megoldás. De hogy kurvára el kéne kezdenie gondolkodni rendesen is erről az egészről ennek a kurva világnak, abban azért biztos vagyok. Együtt, okosan, stb. Meg még abban is, hogy csupán ennyit tudni milyen kevés.

Tényleg, ki vitte el innen az asztalomról a bölcsek kövét? Hozzátok vissza azonnal!

[Fotó: Balogh Zoltán/MTI]