Vajon hány napja nem tudjuk, hogy kicsoda Kaya Ibrahim és Josip Tot? – merült fel a minap a kérdés a Cink szerkesztőségének falai között, és engem annyira felizgatott, hogy nem tudom a választ, hogy vásároltam egy vadonatfriss, mai dátumú 168 órát. Kicsit sem bántam meg!

Elöljáróban gyorsan elmesélem, hogy a 90-es évek első felében és közepén, amikor még nem voltam újságíró, egy csomó heti és havi lapot olvastam, a Magyar Narancstól a Magyar Fórumig, sőt még a Sport Plusz Focit is, nem vicc. Akkor még érdekelt, hogy mi zajlik a világban, ez a helyzet. Többé-kevésbé ma is érdekel, de már egy jó ideje nem vásárolok semmit, ami nyomtatott, még könyveket sem, azokat, mint tudjátok, a feleségem szokta rendelkezésemre bocsátani. Most azonban, hogy megvettem ezt a 168 órát – és nem bántam meg –, az jutott eszembe, végig kéne nézni a többit is a régiek közül, hátha további szórakoztató és tanulságos élményekben lesz részem.

Advertisement

Na majd meglátjuk, egyelőre maradjunk a 168 óránál, még akkor is, ha talán már sohasem fogjuk megtudni, hogy kicsoda Kaya Ibrahim és Josip Tot. Az újság ugyanis nem ezekre a réges-régi, emlékeim szerint 1998 környékén megfogant kérdésekre keresi immár a választ hasztalanul, hanem – ki tudja, mikor – váltott, és most itt tart:

Vannak ugyanakkor állandóságok is. Az újságot ugyanúgy Mester Ákos főszerkeszti, a legjobb tollú szerzője továbbra is a kissé megöregecskedett Buják Attila – nemcsak vele, más 168-as munkatársakkal is dolgoztam együtt annak idején a néhai Kurírban –, és bár nem főszerkesztő-helyettes már, de ír még bele Bölcs István is. A nagy öregek mellett természetesen fiatal kollégák is előfordulnak az oldalakon, Orosz Péter kiemelten kedvenc politikusával például Lampé Ágnes készített paprikás hangulatú interjút:

Az új idők új szeleinek mindazonáltal nem ez az első számú bizonyítéka, hanem Pungor András Blogszempont című és Fókuszban: a civil újságírás világa alcímű írása, amiből az olvasó rengeteg dolgot megtudhat erről a színes és izgalmas online szubkultúráról. Eszem ágában sincs belekötni Pungorba – hogy mást ne mondjak, a cikkéből úgy tűnik, hamarabb kezdett blogolni, mint például én –, nincs abban semmi, hogy a másmilyen olvasóknak elmagyarázzák, mi az a facebook meg a tumblr.

Az olvasótábor karakterisztikájával tisztában kell lenni. Az meg külön jó, hogy a Blog.hu berobbanásáról a híres Szabó Szabózé Zoltán így nyilatkozik a szövegben:

A rendszert a most már a Cinknél dolgozó Szily a Gawker és a Huffington Post mintájára képzelte el. (Mindkét médium összekapcsolódó blogokból alkot újfajta közösségi híroldalt.)

Sajnos több cinkes idézetet nem tudok kiemelni, egyrészt, mert Szily nem nyilatkozik, csak az arcmásával szerepel az Andrassew Ivántól Schaffer Agelday Józsefen, Pécsi Ferencen és Szabózén át még tovább terjedő sorban, másrészt, mert Szabózé mellett vincentes és kettős mércés srácok nyilatkoznak főként. Mindenesetre, nem is gondoltam volna, amikor odaadtam az újságárusnak a hatszáz forintot, hogy – mint a napokban fogalmazott valaki – a padtársammal is szembesülhetek a 32. oldalon, köszönöm.

Ezenfelül hálás vagyok Vásárhelyi Mária vezércikkéért is – nem minden a jelen, nem szabad megfeledkeznünk a velünk élő múltról sem –, aki olyan parádés technikával tesz egyenlőségjelet két ifjú titán közé, mint a balliberális gondolat tündöklésének fénykorában, úgyhogy önkéntlenül megnyaltam mind a négy ujjamat (a magam részéről maximum ennyivel szoktam kopácsolni a klaviatúrát). Ne találgassatok, hogy kik lehetnek a titánok: Zuschlag Jánosról és Szijjártó Péterről van szó.

A máriai gondolatmenet szerinti egyezések életpályájuk során:

  • mindketten az iskolapadból ültek át a parlamentbe
  • egyikük sem dolgozott soha
  • mindketten ifjúsági politikai szervezeteknek osztották a pénzt
  • mindketten meggazdagodtak (részben átmenetileg)

Csakhogy végül:

  • egyikük börtönbe került
  • másikuk külügyminiszter lett

A bravúros konklúzió:

Zuschlag és Szijjártó politikai karrierje ugyanúgy kezdődött, a folytatás azonban drámaian különbözik. Az első ugyanazért börtönben végezte, földönfutó lett, és most a hírek szerint pszichiátriai kezelés alatt áll, amiért Szijjártó 36 évesen elképesztő vagyont halmozott fel, és ma – mindenféle reális teljesítmény nélkül, mindannyiunk szégyenére – ő Magyarország külügyminisztere. Pedig nem a két ember jelleme és ambíciói között volt különbség, hanem csak mentoraik megválasztásában. A szerencse persze a gengsztervilgában is forgandó...

Két dolog jutott eszembe:

  • Gyurcsány a hibás
  • van még remény

Még szerencse, hogy ennyitől azért nem kedveltem meg Szijjártót. Innen folytatjuk jövő héten. Olvassatok mindennap!

Fotók és gif: NAK/Cink