Már csak egyet kell aludni, és kezdődik a labdarúgó-világbajnokság Brazíliában. Azt vettem észre, hogy várom egy kicsit. Nem annyira, hogy fejből tudjam a menetrendet és a kezdőcsapatokat, és mégis. Előre tudom, hogy nem fogom megnyerni, de az sem baj.

A vb-k története nem kis részben súlyos drámák és ritka katarzisok története. Privátim. Hiszen ahhoz képest, hogy eleinte mennyire készültem mindig, hogyan számoltam az első sípszó előtt az éveket, a hónapokat, a napokat, akkor sem hozhattak volna elegendő beteljesülést praktikusan, ha mindig minden a kedvem és a vágyaim szerint alakul. Jó dolgok is történtek, de sokáig sokkal kevesebb, mint amennyi elég lett volna a veszteségek kompenzálására. Mondjuk az is igaz, hogy könnyebbé, egyszerűbbé tette az életet, amikor a magyar válogatottal nem kellett számolni többé. Nézzük csak.

1974

A németországi volt az első torna, aminek egyik-másik meccsét már láttam, nyolcévesen, de nem emlékszem részletekre. Arra még igen, hogy hiába voltunk jók, a sorsdöntő hazai selejtezőn nem bírtuk megverni Svédországot – 3-3 lett, a mumus Edström neve is megmaradt –, így nem jutottunk ki, és arra is, hogy az NDK óriási meglepetésre megfogta a későbbi győztes NSZK-t. Meccsjeleneteket azonban nem bírok felidézni.

1978

Az argentínai vb-t már végignéztem, ott ültem a tévé előtt minden meccs alkalmából, amit adtak, függetlenül attól, hogy egészen késő éjszaka rendezték, vagy nem annyira. Erre kijutottunk, úgy, hogy a nyavalyás Szovjetuniót intéztük el a selejtezőkben – plusz Görögországot, majd interkontinentálisan Bolíviát –, tehát nem tűnt túlzásnak, hogy a szaksajtó továbbjutásra vagy akár elődöntőre esélyesként emlegette a Nyilasi Tiborral és Törőcsik Andrással nyomuló válogatottunkat. Nekem nem is ők voltak a kedvenceim, hanem Pintér Tüdő Sándor, aki úgy zakatolt mindig, mintha nem lenne holnap.

Annak ellenére is bizakodó voltam, hogy brutális csoportba kerültünk – argentinok, franciák, olaszok –, és hát ehhez képest gyermekgyilkossággal ért fel a házigazda 2-1-es győzelme az első körben. Hiába vezettünk, a végére összeomlottunk, és nemhogy fordítottak a rohadék csíkosak, két nagy sztárunk egy emberként állíttatta ki magát az utolsó percekben. Utána magától értetődött, hogy a másik két ellenfél is kiiktat bennünket, jöhettünk haza lesunyt fejjel.

Mi mást tehettem, átálltam a holladusok mellé – Arie Haan gyönyörű bombái meggyőzőeknek bizonyultak –, de ha a lecsengést nézem, ebből sem jöttem ki egészségesen. Már az sem ígért túl sok jót, hogy az argentinok megbundázták a Peru elleni meccset – 6-0-ra kellett nyerniük, hogy ők jussanak döntőbe a brazilok kárára, ilyen hülye volt a beosztás –, és hiába volt vacakabb csapat az övék, bedarálták az enyéimet hosszabbításban, 3-1-re. Soha-soha nem tudtam nekik megbocsátani.

1982

Ezúttal Angliát is sikerült megelőznünk a selejtezőkben, mi voltunk a legmenőbbek – Románia és Norvégia sem nőhetett fölénk –, hihettünk magunkban és Mészöly Kálmánban újfent. Salvadort agyonvágtuk, az argentinok szecskára aprítottak bennünket, a belgák elleni sorsdöntőn vezettünk, jött Ceulemans Czernyatinsky. Megint igényelt némi időt, erőt az összeomlott lelkivilágom rehabilitácója.

Advertisement

Szerencse, hogy egy s más jóra fordult mégis. Az olaszok, akik úgy mentek tovább a csoportjukból, hogy három döntetlenjük során több gólt lőttek, mint két riválisuk, a középszakaszban megtáltosodtak. Pedig tökéletesen reménytelennek látszott a helyzetük az argentinokkal és a brazilokkal szemben, önmagukon kívül senki sem hitt bennük, ők viszont nekiugrottak a nagyoknak, és a zseniális Paolo Rossi góljaival elkalapálták mindkettőt. Utána már simán jutottak a döntőbe, ahol ismét csak vidáman döngölték földbe a gusztustalan németeket. Inkább a franciáknak kellett volna ott lenniük a fináléban, Battiston agyonverésén múlott, az a Toni Schumacher-megmozdulás – és hogy a német kapus megúszta örökös eltiltás nélkül – máig a futball egyik legigazságtalanabb pillanata a szememben.

1986

1978 és 1982 kutyafasza sem volt 1986-hoz képest. Ezt már sokszor elmeséltem: három nappal a start előtt szereltem le a szovjet hadseregből. Egész tavasszal folyamatosan piszkáltam az oroszokat – a 3-0-s brazilverésünk után –, hogy na, pajtások, ízekre szedünk benneteket a vb-n. Féltek tőlünk, rettegtek. Életem szerencséje, hogy azt a 0-6-ot már nem a vityebszki erdők sűrűjében elterülő borovkai laktanyában kellett néznem.

Advertisement

Ez valamennyire megvigasztalt, de annyira nem, hogy a kiesésünk után még megpróbáljam felvenni a fonalat. Illetve, az angolok mellé oda tudtam állni, ám annak a sztorinak is befellegzett pikkpakk, ráadásul a szemérmetlen Maradona isten keze góljával és valóban csodálatos szólójával. Fogalmam sincs, hogy az argentinok kit vertek a döntőben.

1990

Azon a nyáron nem volt tévém, egy-két meccsnél többet nem láttam. Az egész vb-nek annyi pozitívuma volt, hogy az angolok elődöntőbe jutottak végre, de tovább persze nem. Hogy is eshettek volna ki másként, mint tizenegyesekkel? Az, hogy mindig a németek nyernek, nem igaz – az argentinok náluk is rosszabbak ebből a szempontból, és mostanában a spanyolok is –, de akkor stimmelt. Hogyan nyerték a döntőt is? Egy ostoba tizenegyessel. De mondom, ez már teljesen mindegy volt.

1994

Ez volt életem legjobb világbajnoksága. Magyar vonalat nem tartalmazott, ez egy. Kettő: korrektor voltam a Kurírnál, és a sportrovat kérésére kiemeltek a napi beosztásból, hogy amennyire lehet, én szerkesszem az összes futballos cikkeket. Ennek is hála megvolt a torna minden rezdülése, azokat a meccseket, amiket valamiért nem láthattam volna élőben, videóra vettem, megnéztem őket utóbb. Akkortájt pont túltengett bennem a kelet-európaiság, ezért elsősorban a románoknak, másodsorban a bolgároknak szurkoltam – kevés meccs tett boldogabbá valaha, mint a román–argentin 3-2 –, hogy ilyen alapon egy negyeddöntő és egy elődöntő is összejött, kész csoda. A brazil–olasz döntő nem izgatott, jellemző, hogy az volt a hónap legkevésbé felemelő és mozgalmas két és fél órája.

1998

Kilengett az inga a másik irányba: alig rémlik valami. Csak a döntő. A fene sem gondolta, hogy a franciák majmot csinálnak a brazilokból. Zinedine Zidane élete meccsét játszotta.

2002

Sokat gonoszkodtam olaszdrukker barátaimmal, provokáltam őket, ahol értem, mulattatott az a mélységes felháborodáscunami, ami Dél-Korea menetelését kísérte. Mindig bírtam a kiscsapatokat, a koreaiakat meg különösen – még 1994-ben lettem hívük, rohantak és dolgoztak minden körülmények közt –, boldog voltam sikereik láttán. Örvendhettem a törökök elődöntőjének is, sőt az sem lett volna csoda, ha az amerikaiak is a négyben találják magukat, de a németek szokásos szerencséje belepökött a levesembe. A döntő újra csak nem volt érdekes már.

2006

Indexes év, sőt olyan, amikor a jégkorongbuziságom szárba szökkenése grandiózus méreteket öltött, szinte képtelen voltam labdarúgást nézni, a játék lassúsága és a rengeteg színészkedés, reklamálás miatt. Hozzá tartozik, hogy sportot csináltam belőle, hogy na, engem nem érdekel a futball, pupákok, akkora nagy punk vagyok. Ezzel együtt szakkommentátorkodtam az online közvetítésekben, de sok minden nem maradt meg, a Zidane–Materazzi-affért leszámítva.

2010

Alig picivel tudok többet mondani, mint az előzőről. Illetve mégis: a németek gyönyörűen játszottak, felsorakoztam melléjük teljes mellszélességgel. Sose gondoltam volna, hogy ez velem megtörténhet. Nem vb, hanem Eb, de: semminek sem örültem jobban – végső siker szempontjából –, mint a dánok diadalának 1992-ből. Ehhez képest Dél-Afrikában kiderült, hogy a korábban undorítóan unalmas németek majdnem olyan vagány futballt csinálnak, mint a jégkorong. Hajtanak, mint a meszes, kreatívak, gólra törnek, nem fetrengenek. Megnyerniük nem sikerült a tornát, a spanyolok a lábbal játszott kézilabdájukkal keresztülhúzták a számításokat, ilyen az élet. Ilyen bizony: aki nem az igazán nagyoknak szurkol, szinte mindig megjárja.

2014

Hogy is van ez? Ha jól számolom, egy vb-t nyertem eddig, még 1982-ben. Kiderült az is, hogy a gyermek- és ifjúkori őrület után sokáig nem izgatott nagyon ez a sport. Viszont írtam már róla itt a Cinken: az idén télen-tavasszal egyszer csak elkezdtem nézni megint. Valamelyikünk megváltozott, vagy ő, vagy én. Vagy csak toleránsabb lettem a hülyeségek iránt, és nyitottabb a nem tökéletes, ámbátor szórakoztató dolgokra.

Úgyhogy várom a vb-t.

Nem hiszem, hogy meg fogom nyerni. Még azt sem tudom pontosan, kinek fogok szurkolni. A portugáloknak az elején tuti – főként, mert nekik senki, és így lehet játszani a trollt szokásosan. Na meg mert a picsogó Cristiano Ronaldónál különb futballistát még nem láttam soha. Viszont ha most is azt a fetrengős-nyavalygós borzalmat fogják produkálni, amit az utóbbi években rendre, akkor egykettőre leveszem róluk a kezemet. Akkor jöhetnek a németek. Vagy az örökös balfék angolok. Vagy a belgák. Vagy az oroszok.

Advertisement

Vagy ahogy alakul. Tudom ám, hogy ilyen sok csapattal sem fogok nyerni. Nyerni a brazilok fognak. Vagy az argentinok. Vagy a spanyolok.

Vagy?

(fotó: Buda Mendes/Getty)