Március 24-ével bevezették a Krímen a rubelt. Az orosz csapatok elfoglalták a feodoszijai ukrán tengerészgyalogos-bázist. Eddig kétezer-ötszázan kapták meg az orosz útleveleket az új szövetségi körzetben.

Olvasom, olvasgatom a híreket, könyvelgetem, hogy ez is megvolt, meg ez is, ez is és ez is. De az imént egy pillanatra megálltam, információbefogadás közben, és az jutott eszembe, hogy ennél abszurdabb dolog talán még nem is történt az én életemben.

Advertisement

Pedig elég régen születtem, lezajlott azóta sok minden. Vietnami háború, Közel-Kelet, oroszok Afganisztánban, rendszerváltás, a kommunista blokk összeomlása, Jugoszlávia, Csecsenföld, 9/11 és következményei, arab tavasz, hogy csak olyasmiket hozzak fel, amik vagy közel voltak, vagy közel hozta őket a tévé és az internet.

Csakhogy ezek mind olyan események, konfliktusok voltak, amiket meg lehetett magyarázni valahogyan. Többé-kevésbé világos volt, minden esetben, hogy mik az okok és az okozatok. Hogy kinek mi áll érdekében, hogy mit akar elérni azzal, amit csinál, és általában logikusak voltak a következmények is.

Nagyjából most is tudom, hogy mit akarnak az oroszok és az ukránok, meg hogy mit szeretne elérni a Nyugat.

De azt már nem tudom, hogy ki mire képes, ki mire mennyit szán, ki mit mer.

Ami most a Krímen és Ukrajnában zajlik, az nem illeszkedik semmilyen rendszerbe. Ennek a játéknak, ennek a meccsnek nincsenek szabályai. Ez minden idők egyik legfurcsább háborúja. Nem is az az érdekes, hogy hadüzenet és majdhogynem puskalövések nélkül zajlik.

Advertisement

Hanem az a magától értetődő természetesség, amivel, ahogyan az oroszok megcsinálták. Bementek, letáboroztak, mintha otthon lennének, mintha tudnák, hogy úgysem fogja őket zavarni senki. Mintha biztosak lettek volna benne, hogy nincs az az ukrán katona, aki rájuk merne lőni. Oké, tudom, hogy ha fegyveres összecsapásokba torkollik a balhé, ki húzza a rövidebbet (hiszen azt tényleg ki lehetett zárni, hogy a NATO a kék-sárgák segítségére siet), meg azt is, hogy az orosz és az ukrán tisztikar ismeri egymást, mint a rossz pénzt, az idősebbje együtt vodkázott az akadémián, és az alakulatok hagyományos lobogója egyformán vörös mindkét oldalon, de mégis.

Néhány héttel ezelőtt még ember nem gondolta, hogy ilyesmi lehetséges. Hogy Vlagyimir Vlagyimirovics gondol egyet, azt mondja, ez mostantól a mienk, és az övék is lesz.

Einstand. Jöttek a Pásztorok, vitték a golyókat.

Biztos, hogy nem én vagyok a világon az egyetlen, aki tudja, érti, de sehogy sem akarja elhinni, hogy a Krím egyszer csak orosz lett. Hogy így lett az. És aki egyúttal úgy tesz, jobb híján, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Egészen komoly emberek is az értetlenek táborát gyarapítják, pislognak hülyén, Angela Merkeltől David Cameronon át Barack Obamáig.

De a legfontosabb: precedens ez, vagy egyszeri alkalom? Hiszen ha nem lehet igaz, akkor nem lehet belőle rendszer sem, nemde? Vagy mostantól bárki, bárhol, bármit?

Képtelenség. Szerintem csak viccelnek ezek. Mindjárt mindenki hazamegy, és újraforgatják az egészet az elejétől.

(fotó: Sean Gallup/Getty)