Pénteken Magyarországra érkezett Sasha Grey, a világ talán egyik legismertebb pornószínésze, aki annak ellenére az arca az egész felnőttfilmezésnek, hogy évekkel ezelőtt abbahagyta az ipart. Beszélgettem vele.

Sasha Grey a visszavonulása óta fejest ugrott a zenélésbe, vokálozott a Current 93 lemezein és a saját, aTelecine nevű indusztriálbandájában, a főszerepet játszotta Steven Soderbergh Barátnő rendelésre című modernista, rideg filmjében, legutóbb pedig Nacho Vigalondo (Időbűnök) rendezte Elijah Wood mellett az Open Windowsban.

Budapesti látogatásának apropója, hogy idén jelent meg első regénye, a Juliette társaság, ami külsőre a korszak erotikus ponyvájához hasonlító igazi baszókönyv, tele lucskosabbnál lucskosabb szexjelenetekkel, közelebbről viszont egy szomorú beszámolója annak, hogyan tudnak emberek a vágyaikra hallgatva prostituálódni egy olyan világban, ami csak kihasználná őket. Vagyis én nagyjából ezt vettem le a könyvből, de aztán az idén 25 éves Grey helyretett.

Itt a GABO Kiadó ajánlója a könyvről, ennél jobban én sem tudnám összefoglalni:

Catherine, a film szakos hallgató, a gyönyörű nő, akinek szexualitása csak nemrég ébredt, egy titkos klubban találja magát, ahol a világ legnagyobb hatalmú vezetői találkoznak, hogy kiéljék legmélyebb, legsötétebb szexuális fantáziáikat. Ezek az új élmények nagyon erős új élvezeteket nyitnak meg Catherine előtt, ugyanakkor lerombolnak mindent, amit addig értéknek tartott.

Fura érzés olyan emberrel interjút készíteni, akiről előző este péniszhabzsolós GIF-eket nézegettél a Tumblren. De egy fél pillanat után elpárolgott minden félelmem, mert Sasha Grey lebilincselő, kedves, és igazából irtó cuki jelenség, pont az ellentétje annak, amit az utca embere az ostoba pornósokról gondol. Ő maga is komolyabban vette a pornózást, mint amennyire ezt mások gondolják, erről szőrmentén beszélt az interjú utáni sajtótájékoztatón is, de ez a beszélgetés alatt is világos volt. Grey egy szinten kezeli a pornót, a zenét, a modellkedést, a rendezést, a színészetet és a művészetet. Nem okoz gondot neki mindent az előző mondatból egy szusszal emlegetni.

Advertisement

Képek. Képek azért nincsenek a beszélgetésről, mert egy kis kavarodás és időcsúszás után a szervezők úgy döntöttek, még az elvileg az eseményt nyitó sajtótájékoztató előtt készíthetem a későbbre tervezett interjút. Mint később kiderült, az elsőként Magyarországról. Ettől egyrészt baromi hálás lettem, másrészt viszont nevetségesen elkezdtem pánikolni, mert a fotós kolléga egy másik eseményről még nem tudott odaérni, várni viszont nem lehetett rá. Az egész ramazuri hivatalos fotósa viszont az interjú után csinált képeket, azokra pedig valószínűleg hétfőig várni kell. Kár, pedig nagyon vicces volt az egész befejeztével röhögcsélve eljátszani Grey-jel, hogy éppen beszélgetünk és komoly interjú készül. A komolytalan interjú viszont ez lett:

Cink: Régóta csinálod a könyvturnét?

Sasha Grey: Eléggé. Ha eddig valaha csináltam ilyen sajtós körutat, az mindig csak 1-2 város volt.

Még a zenekaraiddal sem volt hosszabb?

Nem, nem dehogyis. A banda, aminek a tagja voltam, az egyszer lépett fel, Krakkóban. De mondjuk az is elég durva volt, mert éppen egy filmet forgattam. Madridban voltam három napig, onnan átmentem Lengyelországba 36 órára, vissza Madridba, következő nap meg mentem a forgatásra.

Advertisement

Rengeteg dolgot csinálsz egyszerre, DJ-zel, írsz, filmezel, meg még nyilván egy csomó dolgot, ami nincs a Wikipédián. Melyiket élvezed a legjobban és melyik a legfárasztóbb?

A folyamatot élvezem a legjobban. Amikor pornóztam akkor azt, amikor tradícionális filmekben szerepelek akkor azt. A pornózást magát is élveztem, amíg csináltam. Imádok dolgozni és szeretem magam elfoglalni, mert ha nem foglalom el magam... Biztos te is átérzed, hogy írsz valami tök érdekeset, befejezed és akkor az van, hogy mit fogok következőnek csinálni? Ezt az érzést utálom. A legfárasztóbb meg ezeket a turnékat csinálni, de közben hálistennek nemcsak az interjúkat csinálom, hanem találkozom a rajongókkal is. A két hely ami legjobban meglepett, az Oroszország meg Brazília volt, lövésem sem volt, hogy odáig is elért, amit csináltam. Pár percet lehet ilyenkor csak rajongókkal dumálni, és látni azt, hogy ők mennyire értékelnek, az egy elég jó érzés.

Amióta ezzel a könyvvel turnézol, sokszor megkérdezték már, hogy önéletrajzi-e?

Naná. A sztorija az persze kitalált, egy kitalált világban játszódik, dehogyis önéletrajzi. Viszont a főhőst, Catherine-t a 17 éves kori önmagamról mintáztam, még azelőtt, hogy bekerültem volna a pornóiparba. Catherine filmszakos lett, mert sok korai rajongóim ezzel mindig is tudtak azonosulni, meg az összes közösségi oldalaimon ez a téma gyakran előjön. Szóval a sok filmes utalással könnyebb volt kapcsolódási pontot találni a sztorival, még a nehezebb részeivel is. Meg hát arról szól a könyv, hogy a főszereplőnek vannak ezek a fantáziái, meg kell tanulnia kezelni őket, legyőzni a bűntudatát, a szégyenérzetét és azt a késztetést, hogy ítélkezzen mások felett. Ez azért a saját tapasztalataimról is szól, arról, hogyan éltem ezt meg. A regényben ez egy kis részlet, de Catherine életében ez nagy váltást jelent, ettől sokkal kevésbé lesz képmutató. És ezzel legalább nincs meg a könyvben az a nagy nyavalygás a más emberek szexualitásáról, ami más, hasonló sztorikban igen.

Tudom, hogy full hülyeség ilyet kérdezni, hogy szerinted miről szólt a könyved, de nekem arról, hogy valaki addig követi a vágyait, amíg gyakorlatilag mindent tönkretesz maga körül. Várjál, ez nem is egy kérdés.

Advertisement

Nem baj, értem, mit akarsz mondani. Nekem inkább a tapasztalatról szól, meg hogy mennyit ér meg. Azért, hogy keményebb emberek legyünk, néha meg kell élni dolgokat. És áldozatokat kell hozni.

Volt olyan szakmai tapasztalatod, amit aztán később megbántál?

Volt. Alapítottam egy céget valakivel, ami onnantól kezdve elindult a lejtőn. Három hónapig tartott. Elég szar érzés volt. Pont egy olyan helyzet volt, hogy bíztam az ösztöneimben, meg annyira érdekelt az új lehetőség, hogy tényleg erre vártam, meg ezt akarom csinálni, meg hogy ez az ember megérti. Aztán elkezdtük a munkát és azt éreztem, hogy lehet, hogy ez mégsem a helyes út. Utána meg azt, hogy ez egy csúnya fiaskó.

Mit csinált volna ez a cég?

Pornót gyártottunk volna. Én videoművészetet akartam explicit szexszel, de ez nem fért bele egy skatulyába. Ugyanígy van ez a Hollywood-i filmekkel is, meg a pornófilmekkel is, megvan annak a módja, hogyan kell csomagolni, meg eladni. Ezzel meg sem ezt, sem azt nem lehetett könnyen. De aztán rájöttem, hogy az egész inkább kiállításba illene installációnak.

Akkor nem tettél le róla.

Nem, mert végülis majdnem készen van. Csak megelégeltem azt, hogy másoknak kell játszanom, úgyhogy eldöntöttem, hogy most már csak magamnak fogok, a saját cégemnek. Kitaláltam mindent. Összehaverkodtam egy jó vágóval. Már megvolt a storyboard, elég vizuális típus vagyok, úgyhogy már ki is találtam, hogy mit szeretnék látni. Megvan, ott porosodik egy HDD-n. Dumáltam pár művész ismerősömmel erről, vagyis arról, hogy hogyan tudnánk kihozni valamit a nyersanyagból, hogy minél többen lássák, minél izgalmasabban. Ha múzeumban lenne, akkor hogy lehetne izgalmasabb annál, mint hogy csak egy monitoron vagy kivetítőn fusson.

Milyen érzés hirtelen egy csomó nagyhatalmú játékfilmes rendező között találni magad az ilyen tapasztalatok után?

Advertisement

Kész őrület. Steven Soderberghet imádom, rajongója vagyok. Őrült, csodálatos, megható élmény volt az egész, és nagyon sokat tanultam a színészetről közben, mivel az egészet improvizáltuk. Én voltam az egyetlen, akinek bármilyen színészi tapasztalata volt. Mark Pellington és Nacho Vigalondo meg... annyira jó érzés, hogy emberek megértenek engem. Tudom, hogy ez gyerekesen naívan hangzik, de hát ha egyszer akkora szerencsém van, hogy ilyen művészekkel, nagyon tehetséges filmesekkel találkozom... Megértik, hogy mit csináltam a pornóval. Az is lehet, hogy nem értik meg, de legalább érdekesnek tartják. És ez a közös tisztelet elég sokat jelent. Ráadásul ezeket a rendezőket simán nevezem a barátaimnak, még ha csak pár évente is látom őket. Az élet rövid, a kapcsolataink fontosak. Nekem elég jó volt az utóbbi másfél évem, de nem állok meg, megyek előre, aztán meglátjuk, hogy mi történik.

(Itt most behívom a hivatalos fotóst, hogy az interjúnak vége, a 20 évvel fiatalabb Terry Richardsonnak kinéző menedzsere meg csak azt engedte, hogy a végén fotózzunk. A telefonomat a zsebemben hagytam, mindent úgy hallgatok vissza, mintha egy bunker két végén lennénk. Azzal tréfálkozom, hogy ez most kicsit olyan, mint a színészkedés, de visszavág, hogy ez inkább pózolás. Aztán elmeséli, hogy egy filmhez egy olyan promófotót kellett csinálnia, amin egy benzines kannát tart, pedig a filmben egy nyamvadt pillanatig sincs a kezében. A fotós befejezi és elbúcsúzunk. Az egész nem tartott tovább 12 percnél.)

Fotó: ACG