Aztán az utóbbi két és fél évtizedben annak rendje és módja szerint el is felejtették. Most olvastam újra kb. tizedszer, és posztolok egyet. Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényéről van szó. Már valamikor a 80-as évek végén próbáltam írni róla egy nagyot, de elakadtam.

Ami akkora hatással van az emberre, mint szinte semmi más – mármint irodalomként –, azzal nem könnyű mondjuk a kritika vagy a tanulmány műfajában kezdeni valamit. Nem is sikerült. Meg hát kezdő is voltam, ne hallgassuk el. Arra emlékszem jól, hogy ülök az ungvári szuterénünkben az Erika táskaírógép előtt, 1989 ősze környékén, próbálkozok mindenféle mondatokkal, de sehogy sem állnak össze ép és egészséges bekezdésekké. Pedig még egy Karl Jaspers-idézetem is volt hozzá, a totalitarizmusról szólt. Úgyhogy feladtam. Kritika vagy tanulmány nyilván ebből a szövegből sem lesz. Na de egy Cink-poszt is valami, úgy veszem, hogy ezzel rovom le az adósságomat, nem is a szerző és a mű, mint inkább magam előtt, csak így könnyedén.

Szóval, Kovács Vilmos volt a legigazibb magyar író Kárpátalján a 2. világháború után. 1927-ben született, négy verseskötetete – ebből egy válogatás volt oroszul – és egy regénye jelent meg életében, majd halála után kiadták ős- vagy nyelvtörténeti vagy milyen kutatásait is, ezt két legmenőbb ungvári tanárom egyike, Kozma Endre rakta össze a kéziratokból. A Holnap is élünk 1963-as megírása és 1965-ös, hosszú huzavona utáni megjelentetése után rontottak rá Kovács Vilmosra a kurva kommunisták igazán, rendesen ellehetetlenítették, könyvkiadói munkáját elveszítette, megbetegedett. 1977-ben végre áttelepülhetett Magyarországra, de három héttel később, ötvenévesen meghalt.

Nemcsak az író, a regény sorsa is durván alakult. Említettem, hogy a kiadása sem ment egyszerűen, tucatnyi lektorral olvastatták meg, mire ráütötték a pecsétet az engedélyre, de hiába ment nyomdába és került ki a boltokba, újraindult a pártállami henger. Lehet, hogy csak legenda, hogy a példányokat begyűjtötték a boltokból, vagyis hogy lényegében betiltották, de tartja magát. Nem véletlenül: a hruscsovi olvadást pont a hatvanas évek közepétől brezsnyevi visszarendeződés követte, Kárpátalján egyre-másra kapták a pofonokat azok, akik valami többet szerettek volna az élettől és a – mondjuk így – társadalomtól, mint amennyit a hatalom okosnak és helyesnek látott megadni, engedni nekik. Nemcsak Kovács Vilmost nyírták ki, két legmenőbb ungvári tanárom másikát, Fodó Sándort és az egyetem több magyar diákját is, munkából, felsőoktatásból kirúgással, hadseregbe behívással, hasonló mókákkal.

Fodó Sándort – aki később a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapító elnöke lett – most azért említem, mert az ő otthoni könyvespolcán találtam meg 1986–87 tájékán a regény egy első kiadású darabját. A Holnap is élünkről kb. annyit tartottak fontosnak elmondani az egyetemen és az akkoriban megjelent összkárpátaljai irodalmi antológiában, hogy egy dekadens, eszmeileg hibás, rendszerellenes szar, úgyhogy eléggé felkeltette az érdeklődésemet, csak hát a fentiek miatt is sehol sem lehetett hozzáférni. Sem a boltokban, értelemszerűen, sem pedig a könyvtárakban. Fodónál megvolt, kölcsönvettem, néhány óra alatt elfogyasztottam, megváltoztatta az életemet.

Advertisement

Ne higgyetek senkinek, aki azt állítja, hogy az irodalomnak, a filmnek, a zenének nem lehet ilyen hatása. Igen, lehet, nagyon is, és ez nem feltétlenül van összefüggésben a művészi értékeivel.

Az számít, hogy mennyire szól rólunk, nekünk, hogy mikor jön szembe, hogy hogyan talál telibe. Amikor 1982-ben tizenhat évesen tök véletlenül megvettem Hajdúszoboszlón a Rockévkönyvet, még nem sejthettem, hogy a beleszerkesztett URH-, Európa Kiadó- és Kontroll Csoport-szövegek hogy oda fognak csapni. Ugyanez történt nem sokkal később, amikor a kezembe került Salinger Zabhegyezője. Tökéletesen mindegy, milyen messze volt tőlem földrajzilag és kulturálisan Budapest vagy New York – az is, hogy Európa Kiadót konkrétan csak évekkel később, 1987-ben hallottam először –, ezek mind rólam is szóltak.

A Holnap is élünk pláne és még inkább. Hiszen ő Ungváron történt. Igaz, hogy az 50-es és a 60-as évek fordulóján, csaknem három évtizeddel korábban – de ugyanazokon az utcákon, amiken én is jöttem-mentem, és egy sok tekintetben hasonló, pezsgő, kalandos korszakban. Amikor annak a bizonyos olvadásnak a körülményei közt sokan tényleg azt hihették, vége lehet a hosszú rémálomnak, ami előtte volt.

Advertisement

A regény egy Gulagot megjárt harmincas festőről szól, akinek nem megy könnyen a visszatérés a valóságba. Tehetségének, tudásának, akarásának szűkek a mindentől – Budapesttől, Párizstól, Moszkvától – távoli kisváros keretei, sehogy sem fér el közöttük, küzd, lázad, erőlködik. Mindeközben fest is, valamint rengeteget dohányzik, vodkát iszik vizespohárból, és különféle férfi-nő viszonyokba keveredik.

Ilyen a szerény, félénk, szürke kárpátaljai magyar irodalomban addig még nem volt.

Hogy a hatvanas években íródott a könyv, nem tagadható, átüt rajta. Ma már biztosan nem kerülhetne bele – a sok idióta, kisszerű funkcionárius és aljas pályatárs ellenpontjaként – okos párttitkár, és a végén sem az Ural épp épülő óriás iparvárosaiba menekülne Somogyi Gábor, a festőszövetség tagjelöltje. De hogy azt tette, az még a 80-as évek második felében is inkább merésznek tűnt, mint gyávának vagy sematikusnak. Sokkal fontosabb és hihetetlenebb volt, hogy szó eshetett benne például a lágerekről, ahova válogatás nélkül vitték el a magyar férfiakat 1944 őszén, hogy aztán jó részük soha ne térhessen vissza.

Advertisement

Van olyan, hogy a kamasz- és ifjúkori olvasmányaink – meg filmjeink, pláne zenéink – évtizedek múltán már nem jelentenek semmit. A Holnap is élünkkel máshogy vagyok. Most is befaltam egy nap alatt. Talán azért, mert ha a rendszerváltás előtti évek rácsodálkozó izgalma el is múlt – az emléke még nem –, van benne egy csomó minden, ami ugyanolyan élő, mint amilyen volt. Elsősorban a város, másodsorban az emberek. Otthonosan mozgok benne, közöttük.

A regényt 1988-ban, Debrecenben adták ki másodszor és tudomásom szerint utoljára, különösebb kritikai visszhang nélkül. A jelek szerint csak a maga idejében és csak ott lehetett igazi súlya, hatása. Könnyen elképzelhető, hogy már az én generációmban sem voltunk sokan, akik számára valóban jelentett valamit. Ha innen nézem, azt kell mondjam, Kovács Vilmos és a Holnap is élünk elsősorban a magánmitológiám része. Úgy értem, nem biztos, hogy bármennyire is izgalomba hozna benneteket, ha nekilátnátok.

Ám ettől még csak azt mondhatom, amit mindig: olvassatok mindennap!

És most kivételesen van utóirat is: ha egyszer mégis megírnám Kárpátalját és az életet – a poszt címe ellenére –, akkor semmi mást, csakis a 80-as éveket kellene megírnom.