Az elmúlt néhány hét eseményei és fejleményei alapján nekem úgy tűnik, hogy durván megbillent valami Magyarországon. Azt túlzásnak érzem, hogy recsegne-ropogna az Orbán-rendszer, de hogy korántsem olyan stabil immár, mint volt, az egészen biztos.

Két darab egymást követő kétharmad elképesztően komoly teljesítmény – akkor is, ha a másodikat a választási rendszer megpiszkálása által és az ellenzék folyamatos öntökönszúrásai közepette érték el –, ami azonban nemcsak elégedettségre, boldogságra, büszkeségre adhat okot és alkalmat, hanem nagyképűségből fakadó óvatlanságra is. Határozottan úgy néz ki: ha valakiről – egy politikusról és egy politikai erőről – bebizonyosodik, hogy a saját terepén sokkal-sokkal erősebb gyámoltalan ellenfeleinél, hajlamos lesz azt hinni magáról, hogy ezeken a kereteken kívül is izmosabb mindenki másnál.

Hogy innentől már mindent megtehet.

Az első jó hír az, hogy ez nem stimmel.

Azóta, hogy Orbán Viktor 2010-ben másodszor is miniszterelnök lett, és ahelyett, hogy a kétharmados választói felhatalmazással élve – az előző évek kuplerája után – megpróbált volna normális helyet csinálni Magyarországból, inkább unortdox baromságokkal kezdett hozzá a maradék struktúrák szétzilálásához, rengeteg támadás érte őt. Alakultak új politikai szervezetek, voltak több tízeres – ám szelíd és békés – utcai megmozdulások, beestek kőkemény kritikák külföldről, jöttek leértékelések, de mindezek meg sem kottyantak neki. Orbán Viktor olyankor érzi jól magát, ha ütik, és elhajolhat vagy visszatámadhat, lételeme a harc, bozótvágó késsel a kezében született. Úgyhogy simán vissza is vert mindent – legalábbis így tudta –, ráadásul az előző ciklus közepén rábukkant az újabb csodafegyverre, amit rezsicsökkentésnek neveztek el. Minden sínen volt, a száguldás folytatódhatott, három győztes választásba torkollott néhány hónapon belül.

Advertisement

Mitől változtak meg a dolgok mégis? Attól-e tényleg, hogy elbízta magát, és esetleg még el is vesztette a kapcsolatot a valósággal?

Nem vagyok benne biztos, hogy nem túl korai ilyen következtetésekbe belemenni, a felvetéseimet egyelőre nem bizonyítékok, csak benyomások támasztják alá. Ahogy írtam az imént, az előző ciklusban is voltak több tízezres megmozdulások, akkor is érkeztek kemény bírálatok Európából és Amerikából. Továbbá a tegnapi netadós balhéban például kevesebben vettek részt, mint pár éve a legnépesebb bulikban. Valahogy azonban mégis más volt ennek a mostani akciónak a karaktere, mint az akkoriaknak, és nem pusztán attól, hogy bevertek néhány ablakot a Lendvay utcában.

Az az érzésem, hogy elindult egy hullám, még éppen csak, de rengeteg energia van benne, és nem tudni, hogy ez hogy és mikor fog kisülni. Hogy mekkora lesz ez a hullám a végére.

Advertisement

Sok előszele a 2006. őszi zavargásoknak sem volt, aztán egyszer csak felrobbant a város. Nyilvánosságra került egy beszéd, és tessék. Azt sem állítom – korai is lenne, merész is –, hogy az internetadó terve Orbán Viktor őszödi beszéde, de kizárni sem lehet, hogy fordulópont ez. Ahhoz meg, hogy kitörjön a forradalom – képletesen mondom, nyilván –, nincs szükség a társadalom többségének a támogatására. Ezt régóta tudjuk.

Ha valami billen, és nem lehet ugyanúgy visszarakni a helyére, az előbb-utóbb borulhat is, és ha borul, akkor már a legrezsicsökkentésebb rezsicsökkentés sem segít.

Mert azt pláne ne felejtsük el, hogy semmi sincs önmagában. A netadó egy dolog – de van még egy csomó másik. A Simicska–Orbán-konfliktusig nem is kell visszamenni – bár ha a lehetséges végkifejlejleteken is gondolkodhatnékunk van ezekben az ellenzéktelen időkben, az sem megkerülhető –, itt van ez az USA-s kitiltós-korrupciós ügy, valamint a dilemma, hogy akkor Orbán Viktor tényleg Oroszországot akarja-e első számú szövetségesévé tenni. Ezek tényleges súlyát talán még nem is sikerült reálisan felbecsülnünk. Ezek következtében mindenki – közeli és távoli szövetségesek, politikusok és újságok, balosok és konzervatívok – úgy ütik-csépelik Magyarországot, a magyar kormányt, mint még soha.

Ezek leágazásaképpen egyre határozottabban merül fel a kérdés, hogy vajon az elszánt atlantista Orbán Viktorból tényleg miért lett néhány év alatt putyinista?

És ezek nyomán itt-ott komolyan felvetődhet – nemrég még azt mondtam volna, ennyire abszurd összeesküvés-elméletet életemben nem hallottam –, hogy nem azért-e, mert az orosz elnök odaígérte a magyaroknak Kárpátalját? Miért, ha a lengyeleket biztathatta Lemberggel, a magyarokat miért ne szórakoztathatta volna Beregszásszal? Ne feledjétek, egy évvel ezelőtt még baromira nem gondoltuk volna, hogy a törékeny stabilitás helyét totális geopolitikai őrület foglalja majd el a világ e táján.

Ahogy azt sem gondoltuk volna, hogy valaha felmerülhet – és egyre többen vélik tisztán látni ezt a rémképet –, hogy Orbán Viktor célja kifaroltatni az országot az Európai Unióból. Én továbbra sem szívesen hinném el, hogy ez igaz, ám biztos már nem vagyok semmiben.

Advertisement

Szerencse, hogy van még egy jó hírem: a hullám, amiről beszéltem, elég lesz ahhoz, hogy ezt akkor se tudja megcsinálni, ha valóban megháborodott volna, és nagyon szeretné.

Fotó: NAK/Cink