Két hónapos késéssel – novemberben mutatták be a mozik, de már nem nagyon játsszák – megnéztem legutóbbi művét, a Káprázatos holdvilágot, és az van, hogy szeretem ezt a filmet.

Nagyon. Pont úgy, mint csaknem az összes többit, amit utóbbi húsz évében készített. Nem kizárt, hogy fordítva ülök a lovon – többé-kevésbé, amennyiben ez praktikusan lehetséges –, hiszen nekem pl. a kritika által agyondicsért Blue Jasmine nem jött be annyira, azok viszont, amelyekért kevésbé szokott rajongani a szakirodalom, már-már lenyűgöznek. Ilyen volt néhány évvel ezelőtt az Éjfélkor Párizsban – az egész életmű egyik legszuperebb darabja –, még korábban a Füles és a Férfit látok álmaidban, és ilyen most a Káprázatos holdvilág.

Rájöttem, hogy miért van ez az eltérés: azért, mert egy nagyembertől magától értetődő azt várni, hogy nagyfilmeket készítsen, erőteljeseket, súlyosakat, mélyeket, magvas eszmei mondanivalóval. Mint az Annie Hall, a Manhattan vagy a Bűnök és vétkek volt a maga idejében. Természetesen azok sem voltak híján a könnyedségnek és a humornak – jól is néztünk volna ki, ahogy mondani szokás –, épphogy a laza elegancia és az éles-kifinomult világlátás együttdolgozása tolta be a piedesztált a rendező-színész alá Amerikában és Európában is.

Ki mit bírt jobban akkor, az dönti el a Woody Allen-viszonyulás kérdését ma is. Mivel én nem feltétlenül ragaszkodom minden körülmények között a tért ölelő megmondásokhoz és a kilátástalanság szofisztikált ábrázolásához – lásd: Blue Jasmine –, de remekül szórakozom a kedves-barátságos történeteken, ezért érem be simán a holdvilágos alkotással is.

Advertisement

Ezenfelül az a felismerésem is van még (nem friss, kb. a Férfit látok álmaidban óta dédelgetem, elképzelhető, hogy le is írtam már valahol), hogy miközben Woody Allen első fénykorában minden filmjét az öregedéstől és a haláltól való félelemről készítette, addig második fénykorában (ami most van) inkább annak örül, hogy az élet volt és még van is. Durva, hogy betölti a nyolcvanat az idén decemberben, nemde?

Ne bánd, hogy vége, örülj, hogy volt. Ezt nem ő mondta, hanem, úgy rémlik, Gabriel Garcia Marquez. Woody Allen nem fogalmazna ilyen nagyszabásúan.

Úgyhogy ezeket a remek hangulatú, kedves filmeket, amilyen a Káprázatos holdvilág is, így mosolyogva kell nézni, élvezve, ahogy gördül a sztori, örülni a szép képeknek, a nagyszerű színészeknek (minden egyes alkalommal belezúgok valakibe, Emma Stone-ok, írjatok!), a pontos mondatoknak, a bájos fordulatoknak, az ismerős filmzenének, sőt a még ismerősebb betűtípusoknak is a főcímben. Extra bónusz is van: ezt a két világháború közötti – eléggé túlidealizált, halvány árnyalatnyit mégis baljós – Európa-atmoszférát ügyesen érzi Woody Allen, a párizsi filmben és ebben is elképesztő magabiztossággal csinálta meg.

Advertisement

Ha tehát bárki is azt mondaná – szinte mindenki ezt mondja, tudom, mindőjük ellen beszélek –, hogy Woody Allen hol ilyen, hol olyan, és gyakran hibázik, ne higgyetek neki. Woody Allen nem szokott hibázni. Annyi az egész, hogy végül elfogadta, nem lesz belőle Ingmar Bergman. Lehet, hogy valójában soha nem is akart az lenni. Hanem csak viccelt ezzel is.