Tartoztam még magamnak – meg nektek is, azaz azoknak, akit érdekel – egy jégkorong-vb-s poszttal. Hogy ne ezzel legyen vége a szezonnak. Vétek lenne nem megírni, milyen volt Kanada.

Mármint, hogy milyen tökéletes volt. Hogy milyen fantasztikus.

Mióta van ez az újabb kori hokis bolondériám – nagyjából az ezredforduló környékétől kezdve –, nem láttam csapatot, ami ennyire kimagaslott volna egy mezőnyből. A szovjet válogatott lehetett ilyen hetvenes évekbeli fénykorában. De arra nem emlékszem pontosan. Már csak azért sem, mert hiába voltak azok a fiúk csodálatosak, nem szerettem őket, nem tudtam szurkolni nekik. Szovjeteknek? Soha, de soha. Oroszoknak, az más, de szovjeteknek semmiképpen.

Most meg jött ez a Kanada, szinte a semmiből.

Miért mondom ezt így? Miért álmélkodok azon, hogy ilyen zseniális volt ez a válogatott? Ennek van egy csomó oka. Az egyik, hogy a kanadaiak általában nem szokták véresen komolyan venni a világbajnokságokat. Ti is tudjátok, ilyenkor májusban még javában tart az NHL rájátszása, a legjobb klubok legjobbjai tehát nem lehetnek jelen ezeken a tornákon. Mióta viszont az olimpián ott vannak a csúcsprofik – 1998, Nagano –, azóta abból csinálnak presztízst. Pláne, hogy az első és a harmadik ilyet – 98-ban a csehek, 2006-ban a svédek nyertek – nem bírták behúzni. Ötből hármat ugyanakkor igen, az utolsó előttit hazai jégen Vancouverben, az utolsót az ősellenfél oroszok otthonában, Szocsiban. A vébéket ezek mellett csak játéknak tekintik.

Többnyire, de nem mindig. Két világbajnokság biztosan volt, amin mindenáron győzni akartak. Az egyik 2008-ban Quebecben, otthon, és azt egy drámai döntőben – 2-4-ről jöttek vissza és fordítottak hosszabbításban az oroszok – elvesztették végül. A másik a mostani.

Miből lehetett tudni, hogy ezúttal nem veszik félvállról a sztorit? Elsősorban abból, hogy évek óta először vállalta a játékot Sidney Crosby, napjaink egyik legnagyobb hokisa. Ő pedig mi másért jött volna, mint azért, hogy a Pittsburghgel szerzett Stanley Kupája és a két olimpiai bajnoki címe mellé végre vb-győzelmet is arasson, és így bekerüljön a Triple Gold Clubba?

A kanadai keret ezzel együtt nem volt irtózatosan erős. A szocsi olimpiai csapatból Crosby mellett még ketten voltak ott Prágában – a védő Hamhuis és a csatár Duchene –, csak hát Kanadával kapcsolatban nem árt tudni, hogy itt semmi értelme A vagy B csapatokról beszélni. A helyzet az, hogy Kanada minimum három teljesen azonos erősségű válogatottat tudna kiállítani. Oké, kell egy Mike Smith a kapuba, egy Burns a védelembe, egy Crosby a támadók közé, de a többi pozícióért több tucatnyian tolonghatnak. Az, hogy Burns, Muzzin, Hall, Eberle, Spezza vagy Giroux nem volt ott az olimpián, nem jelent semmit. Ha ők lettek volna ott mások helyett, ugyanolyan brutális lehetett volna Kanada, mint amilyen nélkülük is volt.

Advertisement

A tökéletességhez mindazonáltal kell még valami. Pontosabban, két egymással szorosan összefüggő valami. Az egyik a harci szellem, a másik a napjainkban oly gyakran hivatkozott kémia. Amikor a kanadaiak május 1-jén kikorcsolyáztak a jégre a lettek elleni első csoportmeccsen, már akkor látszott, hogy ebben a két és fél hétben akár rendkívüli és kivételes dolgok is történhetnek. Egyszerűen ellenállhatatlanok voltak Crosbyék. Olyan fantáziadús, invenciózus, villámgyors és hajszálpontos játékot csináltak, hogy az nem kifejezés. Aztán jöttek egymás után az ellenfelek, és egyiknek sem volt semmi esélye. A svédeket is beleértve, akik hiába nyertek egy harmadot 3-0-ra, mert a következő kettőt 6-1-re elbukták.

Szokás olyanokat gondolni, hogy az oroszok a jégkorong braziljai, abban van a finesz, amit ők tudnak, a kanadaiak meg ilyen rakkolós hokit csinálnak, beütik a korongot a támadóharmadba, rohannak utána, aztán megölnek mindenkit a fizikumukkal. Nos, ez rég nem igaz. A kanadai jégkorongban egyszerűen minden megvan, amitől ez a játék szép – beleértve a fineszt is, a habot a tortán –, annyi, hogy ez a minden perfekt fizikumra és hátborzongató gyorsaságra épül.

Ezt vitte tökélyre az aktuális Kanada a vb-n. Úgy, hogy azt nem lehetett nem szeretni.

Advertisement

A jégkorong braziljai persze az oroszok maradtak – csak ezúttal abban az értelemben, ahogyan a brazilok a tavalyi világbajnokságon a labdarúgás braziljai voltak. Ők akkor az elődöntőben braziloztak – a történelmi 1-7-re bizonyára mindenki emlékszik –, az orosz hokisok pedig most a döntőben. Annyi a különbség, hogy itt nem 1-7 lett, hanem csak 1-6.

Az a helyzet, hogy én nem nagyon tudtam eddig értelmezni az olyan sportsajtós paneleket, mint mondjuk a megalázó vereség. Ha egy csapat kikap egy nála vitán felül erősebb csapattól, az nem szégyen, hanem realitás. De most megbicsaklottam. Nem azért, mert az oroszok drukkereként orosz sikerre számítottam. A kanadaiak győzelmét tartottam valószínűnek, de azt nem hittem volna, hogy ekkora lesz a különbség. Hogy nem egy szint a differencia tízes skálán, hanem minimum öt. Vagy hét. Vagy mit tudom én. Ez egy ilyen Irapuato-szerű élmény volt.

Advertisement

A legdurvább: az oroszoknál is ott voltak az NHL-es sztárok – Malkin, Ovecskin, Taraszenko –, de megszeppent fiúcskaként szédelegtek a cikázó kanadaiak között. Egy ember tűnt férfinak a csapatból, a KHL-es Szergej Mozjakin. Úgyhogy a végére kiderült megint, hogy ha Kanada nagyon akar valamit – Vancouver, Szocsi, Prága –, akkor jön és elveszi. Nincs ellenszer.

Hát van min elgondolkodnia az orosz és az európai jégkorongnak, az egyszer biztos. Innen nem egyszerű visszajönni és felzárkózni megint. Az NHL és Kanada őrült magasan van, ennyi. Ami külön érdekes, hogy jövőre Moszkvában és Szentpéterváron lesz a világbajnokság. Nagyon csodálkoznék, ha Kanada nem úgy menne oda, hogy címet akar védeni. És hogy ezenközben mi – mármint a magyar válogatott – is az útjában leszünk egy meccs erejéig? Nem is tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy majrézzak inkább. Azt hiszem, jobb lesz, ha örülök. A tökéletességgel találkozni végül is nem gáz, bármi is lesz. Az osztrákok és a németek is kaptak tőlük tízet, a fehéroroszok kilencet – az oroszok meg hatot, de milyen hatot! –, és az élet megy tovább.