Jó fej, sőt önironikus fideszes kormánytag, szellemes és okos szocialista exminiszter, valamint sok-sok nevetés. Durva, mi? Emelem a tétet: nevük L. Simon László és Hiller István. Komolyan mondom, rég döbbentem meg annyira, mint tegnap délután a Nemzeti Múzeumban.

Könyvbemutatóra mentem oda, és az derült ki, hogy a magyar politika csak 98 százalékban ostoba féregség.

Advertisement

A közönség valahogy megérzi, ha szórakoztató előadás következik. Papírforma szerint nehéz hervasztóbb eseményt elképzelni, mint egy horthysta politikusról szóló kötet sajtóbemutatója egy történész-exnagykövettel, Lázár János jobbkezével meg egy volt MSZP-s kulturális miniszterrel.

Ehhez képest amikor megérkeztem a Nemzeti Múzeumba, többen voltak, mint bármilyen sajtóeseményen, ahol az elmúlt évben jártam – kivéve az állatkerti koalabemutatót és a Merkel–Orbán-sajtótájékoztatót. A folyosón kellett tipródnom, mert egyszerűen nem fértem be az amúgy nem is kicsi terembe. De ezt szinte észre sem vettem, mert a következő majdnem másfél óra úgy szaladt el, mintha valami jó kis kabaréelőadás.

(A telefonom váratlanul lemerült, a fenti bírósági tudósítói rajzot a folyosón tolongva, a fejek közül kukucskálva alkottam, azon őrlődve, hogy a jobbra előttem álló, gigantikus tarkójú, óriás termetű, hülye mellényt viselő fickó Vidnyánszky Attila-e. Nem jöttem rá.)

Advertisement

Szokás szerint egyből lelőném a poént: nem történt semmi különös, három politkus beszélgetett egy könyvről és egymásról, csak egy kis csavarral. Az egész olyan volt ugyanis, mintha nem a Magyarországon, hanem a Hagyományos Mosópornál is többször emlegetett Normális Országban járnánk: a felek nehogy nem gyűlölködtek, hanem jókedvűen, emberszerű ember módjára dumáltak, komolykodtak és hülyéskedtek, sőt ezt külön sorba kell tördelnem:

simán mertek egyetérteni egymással.

Mondok durvábbat: Lázár János miniszterelnökség-miniszter parlamenti államtitkára arról sztorizott, hogy parlamenti ülések közben esemesezgetni szokott Hiller Istvánnal.

Ezt kellett volna leadni a közsszolgálati tévében három termelési riport, öt balfaszkodás és hetvenkét idióta időjárás-jelentés helyett.

De haladjunk sorjában!

Azért mentem el, mert papíron félelmetesen unortodoxnak tűnt, hogy együtt lép föl a NER egyik – lassan elsővonalbeli – tisztje és egy ismert szocialista, miközben annyit azért tudtam, hogy L. Simon és Hiller egyáltalán nincsenek rosszban. Mivel azonban egy Klebelsberg Kunóról szóló kötet volt a téma, benne volt a pakliban, hogy az egész valami nyomasztó köcsögösködésbe fordul a Horthy-korszak megítéléséről.

Advertisement

Az Ültetvényes L. Simon–Hiller Haver páros mellett a harmadik szereplő Gergely András történész volt, aki a rendszerváltás után MDF-politikus és nagykövet lett, majd az első Orbán-korszak alatt megint nagykövet, most meg a kultúrkörökben véres rongynak számító Veritas intézet egyik vezetője. Süveges Gergő moderált, aki az unortodox hangulathoz felnőve érdekes, sőt releváns kérdéseket tett fel a szereplőknek.

A politkusok mindig arról beszélnek, amiről akarnak, nem pedig arról, amiről kérdezik őket.

Ezt L. Simon László mondta úgy a második percben, megalapozva a hangulatot. L. Simont nem fideszes oldalon nagy divat démonizálni, nekem azonban kezdetektől az egyik legnagyobb kedvencem, mivel képes egy olyan dologra, amire suttyó tolvaj vagy agy nélkül nyomulós kollégái közül kevesen: az önreflexióra. Talán emiatt is szabadszájú, amitől szórakoztató, és én ennél sokkal többet nem várok el egy játékostól sem a modern tömegdemokrácia korában.

Advertisement

A beszélgetésnek két vonulata volt. Az egyik Klebelsberg értékelése, amiben alapvetően mind a három résztvevő egyetértett – tehetséges, szintetizáló-szervező típusú, a maga korában modern poltikus volt egy nem modern politikai rendszerben, aki az adott helyzetből kihozta a maximumot –, és ami a különleges, ezt halálmegvető bátorsággal ki is merték mondani. Hiller baloldaliként merészen kitartott amellett, hogy Trianon olyan – a kor egyetlen politikusa vagy számba vehető pártja által sem várt – sokkoló meglepetés volt, amire nem lehetett felkészülni, és ez a magyar politikát kényszerpályára terelte. Normális embertől ez önmagában nem valami nagyon bátor vagy eredeti felvetés, de ne feledjük, hogy itt a kulturálisan a Horthy-korszak leegyszerűsítő démonizálásában utazó szocialisták exelnöke beszélt. Aki később még a klebelsbergi kultúrfölény elméletét is pozitívan emlegette, olyan koncepcióként, amit ma is érdemes követni.

A másik, ennél sokkal izgalmasabb, személyes vonal Klebelsberg, illetve a két jelen lévő exkultuszminiszter/exállamtitkár sorsának és karrierjének páthuzamosságairól szólt. Mindannyian híres-hírhedt, megosztó miniszterelnökök alatt szolgáltak, de a megítélésük pozitívabb a főnökeikénél.

Süveges az elején ügyes kérdésekkel piszkálta meg ezt a témakört. Mennyire tud függetlenül politizálni egy kultuszminiszter? Mennyire választható el a munkássága a miniszterelnökétől? Hogy jön el az a pillanat – és milyen érzés –, amikor a tudós/művész átlép a politikába?

Advertisement

Több sem kellett a fideszes-emeszpés Kern–Garas duónak, barátságos ugratásokkal, meglepően őszinte modorban vezették fel a témát. Hiller azon lamentált, hogy a kultúra iránt aktívan érdeklődő vagy éppen teljesen érdektelen miniszterelnök alatt jobb-e miniszterkedni. Ha jól értettem, van előnye annak, ha a főnök tojik a témára – ez lett volna Gyurcsány? –, de összességében hasznosabb, ha kulturáltabb típus – ez lett volna Medgyessy?

A jó hangulat szerencsére nem azt jelentette, hogy néha oda ne szúrtak volna egymásnak, de ezt is – bizarr ilyet leírni – kulturáltan csinálták. Mondjuk mikor Hiller azt fejtegette, hogy az első világháborút lezáró békék azért jártak olyan borzasztó következményekkel, mert felrúgtak egy több évszázada kialakult európai konszenzust, miszerint a legyőzött felett nem érdemes megsemmisíteni, hanem sokkal érdemesebb nagyvonalúan érdekeltté tenni a békében.

Volt egy csomó más áthallásos szöveg is, L. Simon például óriási beleérzéssel idézte fel – épp csak nem mutogatott önmagára –, hogy milyen érzés lehetett a numerus clausust a Parlamentben szándékosan meg nem szavazó Klebelsbergnek a kormány képviseletében egy külföldi nagykövettel szemben megvédeni a törvényt. Amit tehát meg sem szavazott. De hősünk fegyelmezett politikusként megtette.

Advertisement

Minden résztvevő jól szerepelt, de az üveg pezsgőt a meccsen L. Simon László nyerte el, ő ugyanis sokkal többet kockáztatott. Hiller ellenzékiként tét nélkül lehetett jó fej. De a mai magyar helyzetben direkte vakmerőnek tűnt, hogy L. Simon lazán elmesélt olyanokat, hogy:

  • kezdő kulturális államtitkárként nemegyszer kért tanácsot-káderezést Hillertől minisztériumi munkatársakról
  • a parlamenti ülések alatt sms-partikat szoktak tartani Hiller haverjával
  • szerencsétlen dolognak tartja a helyettes államtitkárok kirúgását kormányváltások után

Szóra sem érdemes, cikket nem érő apróságok lennének ezek, ha nem itt lennénk.

Mármint Magyarországon.

A két főhős egészen másként festette le, milyen volt átlépniük a művészet és tudomány területéről a politikába. L. Simon “nehéz lelki folyamatnak” nevezte, majd még vagy háromszor megismételte, milyen nehéz is ez. 2010-ben még politizáló értelmiséginek tartotta magát, most már nem. Ezen a ponton Süveges Gergő is felnőtt a két humorharoldhoz, és visszakérdezett, hogy most már melyik jelző nem illik rá. Lett is nevetés, L. Simon pedig egy “politikus vagyok”-kal vágta ki magát. Hiller ezzel szemben azt mondta, nem érti a nehézséget, hiszen politikusnak lenni senkinek sem kötelező, úgyhogy aki bevállalja, annak vállalnia kell a következményeket is. Ő maga például azért lett politikus, mert nagyon nem értett egyet az 1998 és 2002 közötti kultúrpolitkával, a saját oldala viszont “semmi épkézlábat nem mondott” erről, ezért kénytelen volt ő maga aktivizálódni.

Advertisement

A rendszerváltás után legtovább szolgáló kulturális/oktatási miniszter akkor is csípősen önkritikus volt, amikor arról beszélt, hogy 1920 és 45 között pont annyi idő telt el, mint az 1990-es rendszerváltástól máig, de milyen rosszul jövünk ki, ha összehasonlítjuk, mit hoztak létre akkor és most oktatási-kulturális területen. “Súlyos ez a mérleg” – fogalmazott egy olyan korszakról, ami közben ők voltak a legtovább kormányon.

Ez volt az a pont, amikor L. Simon nem tudta megállni, hogy ne demszkyzzen egy nagyot, az örökös főpolgármester 20 éves teljesítményére utalva – de ennyi azért tényleg kijárt. Az államtitkár azzal a lendülettel megosztotta velünk, hogy néha meg szokta veregetni az irodájában tartott Klebelsberg-mellszobor vállát. Megtudtuk, hogy Hiller is pirulás nélkül tud Kuno képére nézni, ami az egész progresszív oldalnak nagy öröm lehet.

És itt egyszer csak vége lett.

Nem kell ebből az égvilágon semmiféle következtetést levonni. De az biztos, hogy én mámoros állapotba tudtam kerülni attól, hogy két magyar politikus – békés kultúrkörnyezetben, tét nélkül, de akkor is – egy órára úgy tudott viselkedni, ahogy én mondjuk a holland politikusokat elképzelem. Szerencse, hogy csak fotelképzelgő vagyok, és sose láttam élő holland politikust!

Advertisement

(Ki ne maradjon, hogy az új könyv, aminek a bemutatója lett volna ez az egész, Ujváry Gábortól a “Egy európai formátumú államférfi –Klebeslberg Kuno”, ami a Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat sorozatának, a “Sziluett Korszerű történelmi életrajzoknak” a legfrissebb kötete.)