Be kell vallanom: én még egy régi írógépen kezdtem pötyögni, és nagyon élveztem. Már amikor sikerült leírnom egy teljes oldalt félregépelés nélkül, és az ujjam sem szorult be.

Ma már laptopról tolom, de amikor néha régiségboltba keveredek, hatalmas sóhajok szakadnak fel belőlem egy világháborús darab előtt. Azokért fáj a szívem, amik ilyen kis feketék, és kerek gombjaik vannak.

Na igen. Az asztal sem rossz.

A Hemingwrite kifejezetten azokra gondolt, akik még a régi formához húznak, de a modern gépírás csúcsmegoldásait dicsőítik. Nincs több újragépelés, fájó ujjak, a mentés automatikus, és persze védjük a fákat.

Az elem minimum hat hetet bír, a memórián van hely menteni. A mechanikus billentyűzet tapintásra olyan, mint a régi, csak jobb, mert az ujjaink is megmaradnak. A kijelzője a kindle-éhez hasonlóan működik, napfényben is jól olvasható, papírszerű, de sötétben megy a háttérvilágítás is. Megy rajta az Evernote és a Google Docs, magától értetődő, hogy emiatt wifi is van benne. De böngésző nincs, nehogy az írásról elkalandozzon a figyelmünk, és Angry Birdöt játsszunk helyette.

Nem rossz a gondolat, elismerem, mégis inkább egy régi darabot szereznék be.

Amit kiraknék a szobába, hogy gyönyörködjek benne.

Az évek erejét érzem az ilyen darabokon, mellbe taszít az eleganciájuk, kiráz a hideg, ha belegondolok, mennyi tintaszalag száradt már ki bennük, hány teleírt papírt húztak ki belőlük. Sokat szolgált egy ilyen gép, szerintem szerették is, mai utódjaik, a számítógépek és laptopok nyomukba sem érnek, lecserélhetőek lettek.

Advertisement

Ha pedig regényírásra adnám a fejem, elvonulnék a laptopommal egy wifimentes házikóba egy tó szélére, és ott fognék neki. Néha töltőre rakni a gépet és megnyomni a mentéshez a ctrl+s billentyűkombinációt nem olyan nagy áldozat.

(1. kép forrása, 2. kép forrása)