Pedig szomorú újságcikkekben – plusz blogposztokban – nincs hiány mostanában, de a zömük másképpen az, mint ez. Vári György a Népszabadságban publikált véleményt a Petrás-ügyről.

Hogy miről is van szó, arról tegnap este posztoltam már egy rövidet, de előtte nem olvastam sem a Fidelio nagyon-nagyon pontos összefoglalóját, sem pedig a Vári-szöveget.

Advertisement

Mondjuk emezt nem is olvashattam volna, mivel csak utána jelent meg. Na mindegy, belopom ide az utolsó bekezdését, de ti azért csak kattintsatok át az egészért, mert egyben az igazi.

A Muzsikás – nem is tehetett mást – lemondta végül a koncertet. Mert ha tényleg a testvére a nemzeti rockzenésznek az énekesnő, akkor mi van? Mi közünk ahhoz, hogy kicsoda a férje, kit szeret és miért? Népzenét akart énekelni, zsidó fesztiválprogramon szerepelni, mi meg a rokonságáról vallattuk volna. Elment az eszünk, de nem csak az érintetteknek és nem csak ebben az ügyben. Az egész országnak, jobbról és balról egyszerre. Fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény. De azért győztünk: nem lesz éneklés, nem lesz ünnep, nem lesz esztétikai tapasztalás. Az eset látványos, de apró kis láncszeme a kölcsönös félelmek és gyűlöletek végtelen láncolatának, amely közös erőfeszítéseink eredményeként tart fogva mindőnket, hogy aztán maradjon számunkra a szomorúság és a szégyen. Most éppen úgy tűnik, hogy örökké.

Elevenembe vágott ez most nekem erősen, hiszen a szokottnál is melankolikusabb hangulatban vagyok. Szerintem érthető okokból. A picsába a politikával, úgy amblokk, de tényleg.