Fantasztikus kutyás kísérletek folynak az ELTE etológia tanszékén. Ha bebújsz egy pokróc alá, nem talál meg a kutyád. Elrejtőzöl a szobában egy lap mögé? Soha nem jön rá, hol vagy, hiába jó az orra. Ostobák lennének? Dehogy, csak úgy tűnik, egészen másképp használják az orrukat, mint mi a szemünket. Világszenzáció is lehet abból a kutatásból, amin Mokka kutya társaságában mi is részt vettünk.

Mokka, a slank, koromfekete szarvasgomba-kereső labrador és Bagi István, a sztárgombász a hatalmas lágymányosi ELTE-épület előtt várnak rám. Mokkával már egy csomószor szarvagombásztunk, aranyos, de nem túl barátkozós kutya, így először nem is értem, miért tapad rám olyan lelkesen, míg rá nem jövök, hogy tüzelőszuka-illatom van Füles, a már tengerimalac-méretűen menstruálásba kezdett törpetacskó miatt. Életem első kutyaintimbetét-vásárlása egyből felnőtté, egyben vonzóbbá tett!

Advertisement

Fölfelé menet azt bámulom titokban, hogy Polgár Zitának, a minket kalauzoló kutatónak pont olyan sűrű, hullámos haja van, mint annak a portugál vízikutyának, amit Marbellán láttam frizbizni, de a felfedezést megtartom magamnak, mert még sosem találkoztam élő etológussal, és ki tudja, hogy reagálna. Polgár Zita amúgy sem tudná két méter magasba ugorva a fogával elkapni az ismert repülő eszközt.

Bagit, vagyis leginkább Mokkát azért hívták meg a kutatók, mert egy hosszabb kísérletsorozat vége felé járnak, azt igyekeznek felderíteni, hogy a kutyák hogyan használják az orrukat, ha meg kell találniuk a gazdájukat. Az eddigi eredmények pedig, ha jó értem, a tapasztalt tudósokat is meglepték. Az egyik feladat például egyfajta, a gazdival játszott itt a piros, hol a piros volt: a kísérleti teremben három embert lepedővel borítottak le, az egyikük a kutya gazdája volt, aki hangosan behívta az ajtón kívül váró kutyát. Aki, ha a három emberhalom nem közvetlenül a bejáratnál, hanem attól legalább 3 méterre domborodott, vagyis a gazdát tényleg keresni kellett, sosem találta meg. De úgy sose, hogy tényleg egyszer sem.

Advertisement

Micsoda? Hogy egy kutya ne tudná kiszagolni, melyik rongy alatt bújik a gazdája? Miközben, ahogy István elmesélte, Mokkáék akkor is megtalálják a szarvasgombát, ha ráteszel egy zsák másik gombát?

Már fönt is vagyunk az Etológia Tanszék folyosóján, és bemegyünk a kísérlet helyszínére. Nappali szoba méretű, csempézett padlójú teremben vagyunk, kék falak között, fentről kamerák figyelnek. A padlón mindenfelé szigetelőszalagból ragasztott távolságjelzések láthatók, a terem összes berendezése pedig két, zöld műanyag lemezből eszkábált, alacsony spanyolfalra hajazó búvóhely, sárga szigszalagból ráragasztott "A" és "B" jelzéssel. A szobának két ajtaja van, ami később fontos lesz.

Elengedjük a kutyát, hogy felmérhesse a terepet, körbeszimatolhasson és megnézhesse, mi van az ajtók mögött, Polgár addig elmagyarázza a kísérletet.

Baginak összesen kilencszer kell elbújnia a két spanyolfal egyike mögött, megadott sorrendben, amit a kísérletvezető sem ismer. Polgár elmagyarázza, mi fog történni. Első alkalommal Bagi elbújik a megadott helyre, majd hangosan hívja Mokkát, akit Polgár pórázon bevezet, pár másodpercig az ajtóban tartja, majd eloldozza. Elsőre Mokka bármennyi időt kap, akár hosszú perceket is, hogy megtalálja a gazdáját, vagy ha nem találná, tutira ne találja meg. Ezután kivezetik, majd nyolcszor egymás után újfajta, gyorsított próbálkozás következik: a kísérleti alanynak ekkor már csak 10-15 másodperce lesz alkalmanként a keresésre, ami után a gazdája feláll az alacsony spanyolfal mögül, és megmutatja magát.

Jöjjön az első próba! Én irtó izgatott vagyok, Mokka valamivel kevésbé, a kutatónő látszatra egyáltalán nem, Bagit nem látom a lemez mögött. Én nem mehetek be, mert a szukaszagommal megzavarhatnám a kísérletet.

Advertisement

Eltelik pár rettentő hosszú perc, addig a korábbi kutatásokról készült posztereket olvasgatom a falon, aztán nyílik az ajtó, és feltűnik egy nedves orr, szerencsére nem egy emberé.

A többiek elmesélik, hogy nem, nem találta meg, kicsit mászkált, de szinte egyből fogta magát, és leült az egyik ajtóba, jól láthatóan azért, hogy megvárja a gazdáját, aki nyilván kiment valahová. Okos kutya, hiszen tudja, hogy az emberek az ajtón át közlekednek, és ha egy ember nincs bent a szobában, akkor ott mehetett ki, és egyszer ott is fog visszajönni.

Advertisement

Most jön a gyors sorozat. Mokka, hiába tökéletesen idomított, főállásban az orrát használó specialista, egyszer sem találja meg a gazdáját, hanem azt csinálja, amit a kísérletben korábban szereplő kutyák nagy része: mindig a mögött a spanyolfal mögött keresi, ahonnan korábban látta előbújni.

Miközben ez történik, a folyosón elbeszélgetek Gácsi Márta tudományos főmunkatárssal. Elmeséli, hogy korábban már sok kísérletsorozatban kutatták a kutyák gondolkodását, de visszatérően érte őket olyan kritika a gazdáktól, hogy "á, a kutya igazából az orrával oldotta meg a feladatokat". Részben ezért találták ki, hogy megnézik alaposabban, hogyan is oldja meg a kutya orral.

Advertisement

Az nyilvánvaló, hogy ha tudja, hogy szagolnia kell, akkor ügyesen szagol, de a kérdés az volt, mit tesz spontán módon. És az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a szaglás olyan érzék a kutyáknál, amit "viszonylag kikapcsolva tartanak" - magyarázza lelkesen a kutatónő. Ha meg kell keresniük a gazdájukat, előbb próbálják szemmel és füllel, hiába tudnák azonnal kiszimatolni.

"Ilyen hülyék lennének akkor a kutyák?" - provokálom. Hát nem. Már az is, hogy sok kutya az ajtóban kezdi várni a gazdát, mutatja, hogy milyen összetetten gondolkoznak. Egyszerűen úgy néz ki, hogy nem vagy csak végső esetben jut eszükbe elővenni az orrukat, beélesíteniük a szaglást. "Előbb a szem, aztán az agy, csak utoljára az orr." Elképzelhető, hogy ez a szemét és fülét használó emberhez való alkalmazkodás miatt alakult így - meséli Gácsi. Én meg, aki Konrad Lorez könyvein nőttem fel, úgy érzem magam, mint a paradicsomban. Ha jól értem az egészet, a ki-be kapcsolhatóság miatt a kutya szaglása alapvetően térhet el mondjuk az ember látásától vagy hallásától.

Gácsi azt is elmondja, hogy először átlagos, kedvencként tartott kutyákkal kísérleteztek, de most, a kutatás későbbi fázisában profi, kiképzett megtalálóspecialistákat kerestek, vagyis mentőkutyákat és Mokkához hasonló szarvasgombázókat. De az eddigiek alapján ők pont úgy viselkednek, ha a gazdit kell megtalálni, mint bármelyik házi kutya.

Advertisement

Azt mindkét szakember megemlítette, hogy a nekik is meglepő eredmények miatt a kutatás publikálása után heves ellenreakciókra számítanak. A kísérletsorozat a terveik szerint még egy hónapig fog tartani, aztán publikálják az eredményeket, ha minden jól megy, az Animal Behaviour című tekintélyes szakfolyóiratban.

Amíg ezt leírtam, Füles végig az ölemben feküdt, de amikor elkezdtem kijavítgatni a szöveget, lekérezkedett. Gyanús lett a csend, megnéztem, mit csinál. Hát ezt:

Az én tudományos konklúzióm az, hogy a kutyák igazából szemét, jellemtelen tolvajok. De tudod, mi a legrosszabb? Hogy a macskák is azok! Tessék:

És tudod mi a legeslegrosszabb? Hogy a kutya nem éri föl az uborkát, úgyhogy csak a macska lökhette le neki a konyhapultról. Ezt, mármint a bűntársak összejátszását, titokban többször kifigyeltem.

Advertisement

A házban nem maradt ép kígyóuborka, köszönhetően két alattomos elméleti húsevőnek. Ezt merjék megírni az Animal Behaviourbe!